2013. április 6., szombat

Bartfy atya


Sosem volt ideges típus. Talán ha az lett volna, máshogy alakulnak a dolgok. De Bartfy atya most is ugyanúgy szivarozott a karosszékében, mint máskor. A kandallóban pattogó tüzet figyelte, miközben kinézett az ablakon.
A hó már mindent elfedett. A táj fehér sivársága könnyeket csalt elő a papból. Talán valamely régi emléke tört fel, vagy nem szerette a havat, ezt sosem tudhatjuk meg. Becsukta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, már nyoma sem volt a hónak. Orrát fanyar bűz csapta meg, felemelte petyhüdt testét a székből, és az ajtóhoz sietett.
Nem érzett hideget, amikor a szabadba lépett. Minden érzékét az emlékek vezették.  A ház mögött egy istálló és egy kamra állt. A lovak nyugtalanul nyerítettek odabent. Bartfy atya átsétált az apró előkerten, és a szomszéd birtok felé vette az irányt. Körülbelül másfél kilométert ment, mikor meglátta a tornyot. Az épület már legalább kétszáz éve ott állt. Az utolsó tulajdonos halálával a plébániáé lett a telek, s az atyát bízták meg a gondozásával.
A toronyhoz ért. Felsétált az ódon fa lépcsőn, majd halk kattanással elfordította a kulcsot az zárban.  Az ajtó hangos nyikorgással beengedte a vendéget. Mécsest gyújtott, hogy lássa az utat a sok lerakott lom között. Ahogy beljebb haladt a folyosón, a gyertya fénye játszva világított be az összes sarokba, míg végül a pap megtalálta, amit keresett. A fal egyik beugrójában apró ajtó bújt meg. Ha a kedves olvasó kinyitná, nyilván csak egy egyszerű kamrát látna, ám ha beavatott szemmel vizsgáljuk a sötét kis fülkét, egyből megpillanthatjuk a falban rejlő kicsinyke lyukat, melynek segítségével bárki könnyűszerrel elmozdíthatja a hátsó gerendákat, és elindulhat lefelé a fal mögött húzódó lépcsőn. De mivel a kedves olvasónak nincs keze, vagy más fizikai valója, meg kell elégednie azzal, hogy szellemként követheti Bartfy atyát.
A koromsötét lépcső aljából halovány fény pislákolt. Az égett hús szagától már szinte lélegezni sem lehetett. A kis szobát, ahova az út vezetett, apró mécsesekkel rakták körül, középen pedig egy adag hamu füstölgött. Az atya élvezettel beletúrt a kupacba, elégedetten kivett egy megfeketedett ujjat, és a terem sarkában megbújó üveges vitrinbe tette. A polcok telve voltak oszlásnak indult emberi testrészekkel, hajjal, ruhadarabokkal, valamint másféle tárgyakkal, ékszerekkel, könyvekkel. Az atya boldogan szemlélte különc gyűjteményét. Arcán torz grimasz futott végig, és az ujjra meredt.
- Az a lány… - suttogta.
Máskor olyan egyszerűen ment minden. Benne mindenki bízott. Mindenkinek bíznia kellett. Ő volt a lelkész, Isten szolgája.  Ha azt kérte valakitől, hogy titokban jöjjön el neki segíteni, mert meglepetést készítenek valakinek, akkor senki sem tudott a találkozóról. Így könnyű volt. Talán néha túl könnyű is. Néhány falusi bakfis szó nélkül lement a pincébe, ők általában nem is bírták sokáig - jellem nélküli buta fruskák, akik sem élni, sem meghalni nem tudtak rendesen. De azért volt néhány igazi kivétel is. Az atya őket élvezte a legjobban. A folyamat, ahogy egész lényük átalakult… egyszerre volt felettébb izgató és elrettentő a papnak.  Régebben férfiakat is csapdába ejtett, de ahogy vénült, már nem akarta megkísérteni, hogy valaki elmeneküljön. Nem a lelepleződés esélye zavarta, sokkal inkább a tény, hogy nem fejezheti be, amit elkezdett, és százszor megálmodott, kitervelt.
De az a lány. Bartfy atya nevetséges ötletnek tartotta, hogy bárki rájöjjön a titkára, amíg egy nap be nem kopogtattak az ajtaján, és meg nem jelent a lány. Bartfy atya ügyesen elaltatta a bizalmatlanságát, tőrbe csalta és kimondhatatlan dolgokat művelt vele, de most már biztos volt benne, hogy vannak, akik gyanakszanak rá. Milyen kár. Pedig a lány volt a legtökéletesebb munkája.
A szekrény aljáról egy vaskos könyvet vett elő. Ebben tartotta összes feljegyzését. Magához szorította, és elindult. Amint ismét a szabad ég alatt állt, lerakta a könyvet, gyufát vett elő,és könnyes szemmel felgyújtotta az öreg kúriát a toronnyal együtt.  Eltávolodott a tűztől, és csak nézte, ahogy egész életműve elég. Eztán hazament.
A pap ült és bámult ki a havas tájra, miközben jó nagyot szívott a pipájából.  Csak nézett, minden élet nélkül. Már egy éve, hogy semmi szórakozása nem adódott, csak az emlékek. Azokért lélegzett.
Ekkor valaki kopogtatott. Egy nyakigláb gyerek hozta el a tűzifát. A pap beinvitálta egy teára. A fiú valamivel éjfél után már a nappali padlóján feküdt örök álomban. Az atya egy darabig nézte, de már nem érzett kedvet semmihez. – Öregszem… - gondolta.
Bartfy atya kiment a fészerbe, és egy kis olajat hozott.  Beöntözte vele a hullát, és meggyújtotta. A lángok átcsaptak a bútorokra is, mígnem az egész ház lángokban állt. Bartfy atya, kezében imádott könyvével, letelepedett a karosszékébe az égő ház közepén, és nyugodtan rágyújtott.  No igen. Sosem volt ideges típus.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése