Az apró lefóliázott csomagban egy levél volt, meg néhány személyes cucc.. Kristóftól. Biztos azt hitte, hogy miután szétváltunk visszaköltöztem anyámékhoz. Miért is nem működött vele a dolog.. annyira jó lett volna. De sajnos az időt lehetetlen visszafordítani. Vele kezdődött minden. A suttogás is.
Próbáltam tartani a tempót de lemaradtam, éreztem, ahogy a magassarkú megbénítja a lépteimet, a hidegtől, pedig már a végtagjaim is megmerevedtek. Az a messze földön híres málnatorta, amire egész nap vártunk már csak néhány háztömbnyire volt, mikor valami megmozdult bennem. Vártunk? Mintha valaki hátulról súgta volna a fülembe a szócskát. Körülnéztem, de a kertváros, még mindig ugyanolyan csöndes volt, mint amilyen az eddigi látogatásaim alkalmával. Nem csoda, így éjjel fél tizenegykor. A gyerekek már kidőltek az ágyukba, a szülők a nap fáradalmait pihenik, a bulizók még nem értek haza, a szerelmesek, pedig valamilyen rejtett helyre bújtak a kíváncsiskodók elöl. Szóval csak mi vagyunk olyan bolondok, hogy egy ilyen nap után még iderohanunk, egy nyavalyás süteményért. Hulla fáradt vagyok, lelohad a lábam, mégis sietek ebben a kényelmetlen zöld ruhában, amiben lefagyok, és kinn a combom.. rohanok valamiért…. Tulajdonképpen nem is szeretem a málnát! Mindezt, csak azért mert Kristóf úgy akarja. És ha ő akarja, akkor én is.., mert… mert miért is kéne nekem ezt az egészet csinálnom?! A düh eluralkodott rajtam. Éreztem, ahogy a testem minden egyes porcikáját kirázza az az idegen érzés, amitől az ember agya elborul. És bum. Én nem megyek ma anyucihoz málna tortát enni. Nem, én nem!
Kristóf… próbálkoztam odaszólni az előttem jó pár méterre haladó rohamléptű barátomhoz, talán egy utolsó segélykérésként, ám egyetlenem épp történetet mesélt a drága Emilliának…(csak tudnám, mit csinál még mindig velünk ez a liba)…úgyhogy feladtam. Valami dac volt bennem, ami ki akart szabadulni. És nem ellenkeztem. Mentem előre, majd gyors kanyar jobbra, és ismét előre. Mintha teljesen új erőt fedeztem volna fel magamban., hagytam, hogy szétáradjon bennem. A harag gyorsította lépteimet, felolvasztotta dermedt tagjaimat és hajtott előre. Picivel később megálltam és belehallgattam az éjszaka csöndjébe, hallok e lépteket, hangokat a hátam mögött. De semmi. Senkinek se hiányoztam, senki se vette észre, hogy nem vagyok már ott. Senki. Suttogta egy hang mögülem, Körülnéztem, de egyedül voltam. Kezdett ez az egész pillanat eltávolodni a valóságtól. Vajon ennyire megrázott volna, hogy a pasim az exét is meghívta a kiállításra, mondván vele kezdődött minden..?! Hiszen én voltam az aki majdnem négy hónapig szenvedett, hogy sikerüljön a megnyitó. Csak a féltékenység űzi ezt a buta játékot velem?... vagy a magány? Magány. Mióta bujkált ez a szó a fejemben. Tegnap tévézés közben is megjelent,pedig akkor még Kristóf karjai közt voltam, és ma is a mondataim közt kavargott.Butaság, ott van nekem Kristóf… -bár ő ma feléd se ugatott- suttogta a hang-, de hisz együtt vagyunk, holnapután tizenhárom hónapja! Ha hazamegyek, anyuék is… Mikor láttad őket utoljára őket? Ezúttal hideg fuvallat kísérte a szavakat a nyakamon. Felsikoltottam. Tudtam, hogy ott van mögöttem.
Itt az idő. Mondta az érdes hang mögülem.
-Nem, még nagyon messze vagyok.. Felnéztem az égre és megbabonázott a telihold. A telihold. Vagyis tényleg itt az idő. Nem érdekel!- sikítottam fel, majd rohantam, ahogy a lábam bírta. Elég vicces lenne, ha eltudnék szaladni saját magamtól, de megér egy próbát, talán nyerek egy kis időt. A házaktól egyre eltávolodva, a fák közé vetettem magam. A suttogás abbamaradt. Leültem egy korhadt fa törzsére, és összehúztam magam. Körülöttem minden és mindenki suttogott, pedig egyedül voltam. Teljesen egyedül, a magányomban. Majd meghallottam a suttogást.
