Zűrzavar.

A megalázottság és a düh szétfeszítette belülről. Ahogy körülnézett érezte, hogy mindenki tudja. Lehet, hogy nem biztosak benne, de sejtik. Ez itt több mint barátság, milyen aranyosak volnának együtt, ha rájönnének, mit éreznek egymás iránt. De fogalmuk sem volt róla,ő hogy pontosan tudta mit érez a fiú iránt, amit el is mondott neki. Aztán elég erősen fenékre pottyant. És ez a gondolat dühítette. Már volt, hogy megpróbálta megkérdezni mi volt a baj, miért kellett játszania vele. De aznap éjjel mikor elé állt egy szó annyi sem jött ki a torkán. Az egykor cserfes mosolygós lány abban a percben elnémult, és mind a mai napig elveszti minden beszélő tehetségét, amint a fiú ránéz. Mintha megbabonázta volna. Most pedig azok a régi mondatok, amiket egykor lenyelt, úgy égették a torkát, mintha tűz lángolna a belsejében.  Csak ült az ablakpárkányon, és bámult kifele. Ezredszer is visszaemlékezett azokra a pillanatokra, amiket annyira élvezett a sráccal. Aztán megjelenik a gondolat, miszerint minden hazugság volt, csak önámítás, egy jó játék. Valaki felé kiállt, majd elrejtve a szomorúságát visszatér az életbe, és mosolyogva, nevetve tölti az utolsó néhány percét becsengetés előtt. Túl sokszor panaszkodott már erről a fura kapcsolatról, hogy a többiek unják az egészet. Százszor is hallotta már a mondatot, hogy nem érdekled, csak játszik veled, ésatöbbi ésatöbbi. Mint megannyi kardszúrás a jó szándék kardjából. Csengettek. A helyét már egy csapat ember foglalta el. Mint mindig. Az osztályból mindenki odamegy szomorkodni, örülni, titkokat kifecsegni, de még unatkozni is. Valami varázslat van annál az ablaknál. Egy pillanatra megmerevedik. Ő is ott ül. Lassan megindul, és figyel, hogy még véletlenül se szóljon hozzá. Ha akar, majd ő tesz valamit. És kezdi. Mintha az óvodába repültek volna vissza. Ide-oda csipkelődnek, megjátsszák magukat élvezik a dolgot.. Érzi, amint a fiú erős ujja megböki az oldalát játékra invitálva őt. Az érintése villámként száguld végig a testén. És ilyenkor megszűnik minden. Ahogy rá néz azzal a pajkos, kihívó vigyorral. Nem az nem lehet hazugság. De akkor mi ez az egész?A lány mosolyog. szívében most már csak a düh, az emlékek, és a bosszú maradt. Majd óvatosan felemel egy adag limlomot, és rázúdítja. Talán egyszer ezek az érzések végleg elvesznek a lelke mélyén a sok felesleges holmi közt, és az egész egy rossz vicc marad, majd végleg elvész a süllyesztőben.

A dolgok jó oldala mindig elbújik...

Miért van az, hogy mindig mindenki panaszkodik? Hisz az élet szép. Az, hogy néha lekéssük a buszt, vagy valaki nem minket szeretne feleségül venni minden napos dolog. De akkor mért fáj mégis annyira? Minden pillanatban, amikor valami csalódás ér bennünket úgy érezzük összedőlt körülöttünk egy világ, és bárhogy próbálnánk magunkra erőszakolni a változást, nem megy. Ülünk ott egy magunkban a világ közepén egy fekete lyukban, és csak leskelődünk kifelé, hogy elmúlt e már a vész? Aztán a sötét fellegek lassan eltűnnek, de mi még mindig odabenn gubbasztunk, mert nem merünk kilépni saját félelmeinkből. Pedig csak egy lépés lenne. Át a túloldalra. Benyitunk egy ajtón és megtalálunk mindent… milyen jó is volna… rózsaszín vízilovak, szivárványon ülő tündérek, akik lefele dobálják a ruhákat, miközben épp a kedvesed áll előtted szemében azzal a varázsos csillogással. Oh talán ilyen lenne a mennyország egy csücske. Talán, talán ha nagyon erősen koncentrálunk itt a földön is megtalálhatjuk a saját édenkertünket. Persze rózsaszín vízilovak nélkül. Csak körül kell nézni.