Miért van az, hogy mindig mindenki panaszkodik? Hisz az élet szép. Az, hogy néha lekéssük a buszt, vagy valaki nem minket szeretne feleségül venni minden napos dolog. De akkor mért fáj mégis annyira? Minden pillanatban, amikor valami csalódás ér bennünket úgy érezzük összedőlt körülöttünk egy világ, és bárhogy próbálnánk magunkra erőszakolni a változást, nem megy. Ülünk ott egy magunkban a világ közepén egy fekete lyukban, és csak leskelődünk kifelé, hogy elmúlt e már a vész? Aztán a sötét fellegek lassan eltűnnek, de mi még mindig odabenn gubbasztunk, mert nem merünk kilépni saját félelmeinkből. Pedig csak egy lépés lenne. Át a túloldalra. Benyitunk egy ajtón és megtalálunk mindent… milyen jó is volna… rózsaszín vízilovak, szivárványon ülő tündérek, akik lefele dobálják a ruhákat, miközben épp a kedvesed áll előtted szemében azzal a varázsos csillogással. Oh talán ilyen lenne a mennyország egy csücske. Talán, talán ha nagyon erősen koncentrálunk itt a földön is megtalálhatjuk a saját édenkertünket. Persze rózsaszín vízilovak nélkül. Csak körül kell nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése