Bartfy atya

Sosem volt ideges típus. Talán ha az lett volna, máshogy alakulnak a dolgok. De Bartfy atya most is ugyanúgy szivarozott a karosszékében, mint máskor. A kandallóban pattogó tüzet figyelte, miközben kinézett az ablakon.

A hó már mindent elfedett. A táj fehér sivársága könnyeket csalt elő a papból. Talán valamely régi emléke tört fel, vagy nem szerette a havat, ezt sosem tudhatjuk meg. Becsukta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, már nyoma sem volt a hónak. Orrát fanyar bűz csapta meg, felemelte petyhüdt testét a székből, és az ajtóhoz sietett.

Nem érzett hideget, amikor a szabadba lépett. Minden érzékét az emlékek vezették.  A ház mögött egy istálló és egy kamra állt. A lovak nyugtalanul nyerítettek odabent. Bartfy atya átsétált az apró előkerten, és a szomszéd birtok felé vette az irányt. Körülbelül másfél kilométert ment, mikor meglátta a tornyot. Az épület már legalább kétszáz éve ott állt. Az utolsó tulajdonos halálával a plébániáé lett a telek, s az atyát bízták meg a gondozásával.

A toronyhoz ért. Felsétált az ódon fa lépcsőn, majd halk kattanással elfordította a kulcsot az zárban.  Az ajtó hangos nyikorgással beengedte a vendéget. Mécsest gyújtott, hogy lássa az utat a sok lerakott lom között. Ahogy beljebb haladt a folyosón, a gyertya fénye játszva világított be az összes sarokba, míg végül a pap megtalálta, amit keresett. A fal egyik beugrójában apró ajtó bújt meg. Ha a kedves olvasó kinyitná, nyilván csak egy egyszerű kamrát látna, ám ha beavatott szemmel vizsgáljuk a sötét kis fülkét, egyből megpillanthatjuk a falban rejlő kicsinyke lyukat, melynek segítségével bárki könnyűszerrel elmozdíthatja a hátsó gerendákat, és elindulhat lefelé a fal mögött húzódó lépcsőn. De mivel a kedves olvasónak nincs keze, vagy más fizikai valója, meg kell elégednie azzal, hogy szellemként követheti Bartfy atyát.

A koromsötét lépcső aljából halovány fény pislákolt. Az égett hús szagától már szinte lélegezni sem lehetett. A kis szobát, ahova az út vezetett, apró mécsesekkel rakták körül, középen pedig egy adag hamu füstölgött. Az atya élvezettel beletúrt a kupacba, elégedetten kivett egy megfeketedett ujjat, és a terem sarkában megbújó üveges vitrinbe tette. A polcok telve voltak oszlásnak indult emberi testrészekkel, hajjal, ruhadarabokkal, valamint másféle tárgyakkal, ékszerekkel, könyvekkel. Az atya boldogan szemlélte különc gyűjteményét. Arcán torz grimasz futott végig, és az ujjra meredt.
- Az a lány… - suttogta.
Máskor olyan egyszerűen ment minden. Benne mindenki bízott. Mindenkinek bíznia kellett. Ő volt a lelkész, Isten szolgája.  Ha azt kérte valakitől, hogy titokban jöjjön el neki segíteni, mert meglepetést készítenek valakinek, akkor senki sem tudott a találkozóról. Így könnyű volt. Talán néha túl könnyű is. Néhány falusi bakfis szó nélkül lement a pincébe, ők általában nem is bírták sokáig - jellem nélküli buta fruskák, akik sem élni, sem meghalni nem tudtak rendesen. De azért volt néhány igazi kivétel is. Az atya őket élvezte a legjobban. A folyamat, ahogy egész lényük átalakult… egyszerre volt felettébb izgató és elrettentő a papnak.  Régebben férfiakat is csapdába ejtett, de ahogy vénült, már nem akarta megkísérteni, hogy valaki elmeneküljön. Nem a lelepleződés esélye zavarta, sokkal inkább a tény, hogy nem fejezheti be, amit elkezdett, és százszor megálmodott, kitervelt.

De az a lány. Bartfy atya nevetséges ötletnek tartotta, hogy bárki rájöjjön a titkára, amíg egy nap be nem kopogtattak az ajtaján, és meg nem jelent a lány. Bartfy atya ügyesen elaltatta a bizalmatlanságát, tőrbe csalta és kimondhatatlan dolgokat művelt vele, de most már biztos volt benne, hogy vannak, akik gyanakszanak rá. Milyen kár. Pedig a lány volt a legtökéletesebb munkája.
A szekrény aljáról egy vaskos könyvet vett elő. Ebben tartotta összes feljegyzését. Magához szorította, és elindult. Amint ismét a szabad ég alatt állt, lerakta a könyvet, gyufát vett elő,és könnyes szemmel felgyújtotta az öreg kúriát a toronnyal együtt.  Eltávolodott a tűztől, és csak nézte, ahogy egész életműve elég. Eztán hazament.
A pap ült és bámult ki a havas tájra, miközben jó nagyot szívott a pipájából.  Csak nézett, minden élet nélkül. Már egy éve, hogy semmi szórakozása nem adódott, csak az emlékek. Azokért lélegzett.
Ekkor valaki kopogtatott. Egy nyakigláb gyerek hozta el a tűzifát. A pap beinvitálta egy teára. A fiú valamivel éjfél után már a nappali padlóján feküdt örök álomban. Az atya egy darabig nézte, de már nem érzett kedvet semmihez. – Öregszem… - gondolta.
Bartfy atya kiment a fészerbe, és egy kis olajat hozott.  Beöntözte vele a hullát, és meggyújtotta. A lángok átcsaptak a bútorokra is, mígnem az egész ház lángokban állt. Bartfy atya, kezében imádott könyvével, letelepedett a karosszékébe az égő ház közepén, és nyugodtan rágyújtott.  No igen. Sosem volt ideges típus.  

A szószerelem

A betűk ugráltak, a szavak futottak. Hívogattak a sorok, elkábítottak a mondatok. Szinte bekezdésenként meg kellett állnom, hogy levegőt vegyek, és felidézzem az előzőeket. Hiszen néha nem azért olvasok, hogy egy kerek egészet kapjak, hanem, hogy az a kicsinység, ami eljut hozzám fantasztikus legyen. Hagyja, hogy érezzem a szavakat. Szóról szóra.
Nagyon kevés írónál élem át az igazi vágyat, hogy bár csak soha nem lenne vége, de azért mégis csak itt és most azonnal, mert nem bírom kivárni, hogy kiolvassam a könyvet, amit épp a kezemben tartok. De még kevesebb írónál érzem azt, hogy nem akarok haladni. Az idő megszűnik, és mintha csak az antik katarzis szó képi megfelelője volnék, újból, és újból előröl kezdem az oldalt, a sort, a szót, hogy az betöltse a lelkemet, és visszhangként repüljön folyton-folyvást a fejembe. Igen. Ezt nagyon kevés író tudja elérni, hiszen sokaknak eszükbe sem jut, hogy ez is egy cél.  

Meglepő haragra tudok gyúlni, amikor eszembe jut, hogy mennyi, oh istenem mennyi kiváló író, költő veszett el a történelem homályában anélkül, hogy akár egy sort is papirra vetettek volna., vagy ha mégis, akkor anélkül, hogy bárki is megtalálta volna hagyatékukat. Meg, ha meg is találták, el is olvastál,  csak nagyon kevesen vannak azok, akik rájönnek, hogy mekkora kincs, mekkora súly lehet néhány szó. 

Ezt nem úgy értem, mint amikor a térdepelő fiú nézi szíve választottját, ahogy könnyektől elfúló hangon kimondja a boldogító igent, vagy, ahogy az édesanya sír gyermekének kiságya fölött, miközben az orvos halkan súgja, hogy nincs remény.
Én maguknak a szavaknak a szerelmese vagyok. Azért gyönyörködtetnek, mert ott állnak olyan szép délcegen finoman keményen a papíron. Lehet, hogy épp nem olvasunk, hanem hallgatunk, figyelünk, töprengünk, nézünk, gondolkozunk, és egyszer-egyszer iszunk is meg unatkozunk. Minden helyzetre létezik az adott szó csak meg kell találni. És ha sok tökéletesen megválasztott kifejezés egymás mellé kerül, akkor bizony az ember nem is tudja, minek csak örül.  Van, mert hát létezni mindig kell, de nem veszi észre. Sajnos azt se, hogy miért van ez.  De annyi biztos... vannak írok, akik képesek megríkatni a legkeményebb férfit, megnevettetni egy depresszióst, vagy olvasásra sarkalni a fél világot. És az az író az én szerelmem. Lehet akármilyen önző különc furcsa lény, hogyha sorai szíven találnak örök hódolója maradok. Ez az én szerelmem, és teljes őszinteséggel remélem, hogy egyszer lesznek emberek, akiknek én leszek a szerelmük. Na jól van, nem leszek önző.  Jöhetnek mások is mellém. Én is könyv poligamista vagyok.

Részletek egy életből

Az első búcsú

Fiatal siheder nézegeti magát a szoba tükrében. Kócos sötét hajától néhány izzadságcsepp versenyt fut halántékáig. Meg sem várva a nyertest, két kezével jéghideg vizet fröcsköl arcába a mosdótálból.  Élénk szemeit most mozdulatlanul a tükörképén tartja, mintha ettől eltűnnének szeme alól a vörös foltok, melyek a visszafojtott sírásról árulkodnak.
Nem ez az első eset, hogy ott kell hagynia egy iskolát, de valószínűleg az utolsó.  Jegyei leromlottak, apja utolsó két forintja a vánkosa alatt van a hazaútra. Pedig egészen megkedvelte a kollégiumot. Szép hely.  A fiú körbenéz.  Nyolc összezsúfolt ágy, takaros rendességben, szinte tisztelegve várja a folytatást, a búcsút. A búcsút. Egyik szobatársa sem jött elköszönni tőle. De miért is tennék? Ez a reggeli ideje, és sosem volt közéjük való. Igazából alig ismerte őket.
Ő több, és ezt mindenki tudja, mindenkinek tudnia kell.  Gyávák azok.
 Gondolatai kuszák. Még utoljára körbenéz, mielőtt bevégezné dolgát. A tükör túloldaláról barátságosan figyelte az ismerős szempár.  Kisbicskával és egy lúdtollal az ablakpárkányra néhány sort vés emlékül, kecskerímekkel, mintegy üzenet a többieknek, majd megfontoltan feláll. Arca ismét verejtéktől és tintafoltoktól csatakos, de legalább már nem pirospozsgás, és a sírás sem akaródzott előjönni. Megmosakszik, felkapja a holmiját, és sietősen elindul.
A park mögötti kávézónál mindig parkol egy-két postakocsi. A fiú úgy dönt, megvárja, míg az egyik ismerős kocsis fut be.  Csak ül a padon és nézelődik az utcán. Szaladó futárok, kacagó gavallérok, selyemlegyezős leányok. Mind városi mulatság, feléjük, odahaza soha sincs hasonló forgatag. Pedig beszép látvány is ez.
A sarki fogadó ablakán egy megázott plakát lóg. A pesti színház segédeket keres.
Hirtelen felpattan, a legközelebbi kocsishoz siet, felmutatja a két forintost.
- A pesti színházhoz legyen szíves!

A második búcsú

A délután utolsó pillanatai suhantak be a kastély kapuján. A kocsi hamarosan itt lesz, de Júlia még várat magára. Szobalány érkezik az étkezőbe.
- Hozhatok valamit, Sándor úr? - kérdezi megilletődve, ahogy a fiatal férfira pillant. Szinte meg sem várja a választ, kisiet, hogy teavizet tegyen a tűzre. Minden vendég elmenetelekor szomorú. Ez a furcsa ifjú pár pedig igazán maradhatott volna még, gondolja, majd folytatja teendőit.
A férfi ismét egyedül maradt a hatalmas teremben, melynek áhítattal nézi minden részletét. A selyempárnákkal bélelt székeket, a lágy esésű függönyöket, és az aranykerettel ékesített tükröt, mely beborítja az ablakkal szemközti falat. Igen. Különösen a tükör fogja meg. Végigméri magát benne, fészkelődik. Sosem érezte, hogy szelleme e testbe volna való. Megigazítja régi zubbonyát, mely jó társa volt a hűvös esti sétáknál. Errefelé az emberek örültek, ha látták őket fiatal feleségével, mindenki szóba elegyedett velük néhány kósza mondat elejéig. Mily könnyű élete volna itt örökkévalón Júliájával, szerelmük végtelenségében állandó nászúton. De vajh végtelen-e a vágy, a belső boldogság?  Akkor is bennük lesz, hogyha kilépnek a kastély falain túlra, vissza a valóságba?  Zaklatottan nézi arcmását a tükörben, mély lélegzetet vesz.
Végszóként apró cipellők nesze töri meg a csendet, valahonnan a folyosón túlról. Sándor összerezzen, tükörképében még egy kicsit látni véli a búcsútól való félelmet, majd vonásai lassan visszarendeződnek a hétköznap maszkjába. Míg itt voltak, az idő megállt, a lepel lehullott, de amint kilépnek a kapun, minden újrakezdődik. Az élet, a haza, a szabadság, ismét kerülgetni kezdik a szerelmet, és csak idők kérdése, hogy megvívják végső harcukat.
Eloltja pipáját, majd karját széttárva megöleli a szobába belépő kedvesét. Eközben, egy másik szobában vészjóslóan fütyülni kezd egy teás kanna. Ideje indulni.

Az utolsó búcsú

Késő este volt, mire megérkezett a válasz. Kossuth hivatalos visszautasítása oly tüzet lobbant az ifjúban, hogy alig bírja türtőztetni magát. Fel-alá járkál haragjában, néha tenyerébe csap. A kisszobából zajok hallatszódnak, majd néhány pillanat múlva felesége jelenik meg az ajtóban, karján gyermekükkel, és csak figyeli férje viharos mozdulatait.  Megcsókolja, csendre inti, és visszatér aludni.
Petőfi, hogy ne zavarja őket, átmegy az előtérbe. Egy asztalnak dől, szemeit az ajtóra akasztott tükörre mereszti. Ha a benne lévő alak látja őt, miért nem segít? Miért nem mond semmit?  Nem lehet itt vége. Tovább kell állnia. Harcolni valahogy. A versek ehhez kevesek, most másra van szükség. Akaratra! Szögre akasztott katonamellényére pillant.  Felpróbálja, nézegeti magát, itt-ott be kéne szegni, igazítani és maholnap már ismét a katonaságnál lehetne.  Érzi, ahogy megtelik erővel a gondolattól, hogy tehet valamit végre. Az itteni mozdulatlanság felőrli.
Visszarohan, rést nyit a kisszoba ajtaján, és lágyan figyelni kezdi félhomályban szendergő kedvesét, mellette a kisdeddel. Biztos megértik majd. Ha visszajön, boldogan élhetnek a szabadság zászlaja alatt mind.

Apróság

Tudom elmaradtam az írással. Ez csupán azért lehet mert nem írok, nem alszom, nem eszek vagy lélegzek. Befotoszintetizálódtam. Van aki minden mosott ruhán foltot talált, nos én csak foltokat látok, pedig a térdemet műtötték és nem a szememet.
Az is igaz, hogy amíg csak én tudtam erről a virtuális füzetecskémről addig jóérzés volt visszamenekülni ide, ám most valahogy meztelennek érzem ezt a felületet is.
Milyen igaz is, hogy ...( idézhet az ember magától?!)

'Míg az ember gondolatai a mennybe szállnak, addig a szavai önmagukat temetik a pokolba.'

'A probléma nem az ha észreveszed, hogy pótolható vagy, hanem ha nincs szükség senkire, hogy pótoljon. '


 :)Szép álmokat.

Folt

A levegő egy másodperc tizedrésze alatt szilánkjaira tört, és a buszmegálló, mely eddig a világ normál részeként repült el mellettem az ablak túloldalán, most kékes fallal körülvéve dermedt meg. Látszottak az apró repedések, és az, ahogyan megálló síkja átcsúszik a szomszéd buszgarázséba. Mint amikor egy kazetta megakad a lejátszóban. Igen mintha minden csak egy film volna.Az emberek akik most ferdén figyeltek a kékségből, a büfé, amit csak félig nyelt el a folt mind mind egy előadás részeit adták. A varázs hirtelen eltűnt, és mi hajtottunk tovább az autóval. Apu a lökhárítóról magyarázott anyunak, hugi pedig ki sem bújt az új telefonjából. Rajtam kívül senki sem vette észre, hogy a lét egy pillanatra elszakadt.  Talán láthatatlan kezek most mögöttünk foldozzák a lyukat, miközben hangok kiabálnak, hogy nem elromlott életeket akarnak nézni. Javítsák ki a hibát.