A szószerelem

A betűk ugráltak, a szavak futottak. Hívogattak a sorok, elkábítottak a mondatok. Szinte bekezdésenként meg kellett állnom, hogy levegőt vegyek, és felidézzem az előzőeket. Hiszen néha nem azért olvasok, hogy egy kerek egészet kapjak, hanem, hogy az a kicsinység, ami eljut hozzám fantasztikus legyen. Hagyja, hogy érezzem a szavakat. Szóról szóra.
Nagyon kevés írónál élem át az igazi vágyat, hogy bár csak soha nem lenne vége, de azért mégis csak itt és most azonnal, mert nem bírom kivárni, hogy kiolvassam a könyvet, amit épp a kezemben tartok. De még kevesebb írónál érzem azt, hogy nem akarok haladni. Az idő megszűnik, és mintha csak az antik katarzis szó képi megfelelője volnék, újból, és újból előröl kezdem az oldalt, a sort, a szót, hogy az betöltse a lelkemet, és visszhangként repüljön folyton-folyvást a fejembe. Igen. Ezt nagyon kevés író tudja elérni, hiszen sokaknak eszükbe sem jut, hogy ez is egy cél.  

Meglepő haragra tudok gyúlni, amikor eszembe jut, hogy mennyi, oh istenem mennyi kiváló író, költő veszett el a történelem homályában anélkül, hogy akár egy sort is papirra vetettek volna., vagy ha mégis, akkor anélkül, hogy bárki is megtalálta volna hagyatékukat. Meg, ha meg is találták, el is olvastál,  csak nagyon kevesen vannak azok, akik rájönnek, hogy mekkora kincs, mekkora súly lehet néhány szó. 

Ezt nem úgy értem, mint amikor a térdepelő fiú nézi szíve választottját, ahogy könnyektől elfúló hangon kimondja a boldogító igent, vagy, ahogy az édesanya sír gyermekének kiságya fölött, miközben az orvos halkan súgja, hogy nincs remény.
Én maguknak a szavaknak a szerelmese vagyok. Azért gyönyörködtetnek, mert ott állnak olyan szép délcegen finoman keményen a papíron. Lehet, hogy épp nem olvasunk, hanem hallgatunk, figyelünk, töprengünk, nézünk, gondolkozunk, és egyszer-egyszer iszunk is meg unatkozunk. Minden helyzetre létezik az adott szó csak meg kell találni. És ha sok tökéletesen megválasztott kifejezés egymás mellé kerül, akkor bizony az ember nem is tudja, minek csak örül.  Van, mert hát létezni mindig kell, de nem veszi észre. Sajnos azt se, hogy miért van ez.  De annyi biztos... vannak írok, akik képesek megríkatni a legkeményebb férfit, megnevettetni egy depresszióst, vagy olvasásra sarkalni a fél világot. És az az író az én szerelmem. Lehet akármilyen önző különc furcsa lény, hogyha sorai szíven találnak örök hódolója maradok. Ez az én szerelmem, és teljes őszinteséggel remélem, hogy egyszer lesznek emberek, akiknek én leszek a szerelmük. Na jól van, nem leszek önző.  Jöhetnek mások is mellém. Én is könyv poligamista vagyok.