A csócsigakakatány

 Kérlekalásan tudni illik, amit illik, hogy péntekenként mostanában írásórára járok. Na nem úgy mint ahogy másodikos bénagyerekek, akinek magyarázzák az ábécét, hanem valódi kreatív-írásra a javából, ahol múltkor azt a feladatot kaptam, hogy ebből a címből alkossak BÁRMIT. Azt hiszem ez igencsak a bármi kategória. Személyes kérésre került fel, hogy valami érdekes is legyen a blogomon. Jó szórakozást !

A főcsócsigakka három hete alig aludt, azt is többnyire tánc közben. Szektájának legfontosabb alaptételét cáfolták meg azzal, hogy a dobozban tárolt felhők halottak. Pedig a csócsigakkák egy fő vallási dogmája kezdetektől az élő felhők táncának ereje. ÉLŐ. Erre kiderült, hogy ez csak valami hullareakció.

-Borzolgató tudós mammuszok! Káromkodott az egyházfő, amitől nyomban lilára szégyellte magát.

-Lehet itt a vég... –sóhajtotta- a nyünyükék megkaphatják, amire annyira vágynak! Az egész birodalom toplista vezető vallásává ugorhatnak elő.

A főcsócsigakka arca eltorzult az eléje vetülő képtől, melyben ezer meg ezer nyünyü turultáncot járt a történelem tanároknak, csak mert az „első” a szent nyünyü egy töritanárnő volt.
-De... De talán! Van még remény. Hiszen ha ők imádhatják az alapítót, mi is megtehetjük.- A padlón lévő buborékra lépett, mire három répaszagú kiskacsikka lépett elő a plafonon elhelyezett telefonfülkékből, azzal a szentatya kiadta a parancsot, miszerint minden csócsigakkát értesítsenek.

Három éven belül valóban megjelent az összes csócsigakka a kijelölt  főtéren. Amint ott ültek félkészen, a főcsócsigakka megjelent bársony kombinéjában majd legfelhőtlenebb stílusában megszólalt.
-Ideje megkeresni őt! Az igazi csócsigakakatányt, a mestert! -
A bejelentésre minden csócsigakka halkan sikoltozni kezdett és föl alá rohangált a fákon.

A főcsócsigakka körbenézett, és felsóhajtott.
-Na ez nem sikerült.. – azzal kipattant kombinéjából, és elindult új vallást alapítani.

Nincs sok hátra

Édes, édes fájdalom, micsoda élvezet, mellyel éltem magányos pillanatait örvendezteti a lét.

Testem nem ereszt, bár szabadulhatnék már, mégis szinte kényszerítem, hogy gondolataim újabb sebet ejtsenek szívemben, csak, hogy átadhassam valómat ennek a különös fantáziának. Egy érzés, mely oly kíméletlenül tünteti el a valóságot, mint kurtizán ki éjnek évadján akaratlan fogantját ássa jég föld alá.  Igen.  Egy érzés, mely képes lassan körülölelni, és lágy szavakkal elhitetni, hogy csak ő van neked. És szükséged van rá. Ő, kihez minden fájó percben visszamenekülhetsz. Ő, ki könnyekből font varázstakarót bocsájt válladra, s hideg csókjával vigasztalóan tünteti el gondjaid utolsó morzsáit. Édes, édes fájdalom.  

 Boldogságot, a föld minden jelentéktelen kúszómászója képes nyújtani.  De igazi szenvedést, melybe beleborsódzik a hát, s mint buborék elzár a világtól, csak Ő adhat. Édes, édes fájdalom.

 Egy művész, alkotásai mi vagyunk.

Ha végignézel az utcán, a buszon, vagy a gyógyszertárban, egész kiállítást láthatsz alkotásaiból.

De az igazi mesterműveit megtartja magának.  Semmi sem utal, ecsetvonásainak nyomára. Az arc sima, könnyek szabta keretét az éjszaka homályába rejti, a tekintet üres, mintha csak maszkja volna hajdan volt életének.  És az is. Fényes utánzata az embernek, mely porfedele alatt üres, csak egy férges emlék. S a lélek, mint könnycsepp tűnik messze a semmibe, hogy az istenségek kapujában gyöngyszemként koppanjon. Édes, édes fájdalom ez a te munkád.
Gyöngyszemek, melyekből lassan, halott ujjak nyakláncot, övet, estélyi ruhát fonnak, egészen, míg végre fel nem öltözhet a föld, s egy égbe nyúló sikoly meg nem szünteti az utolsó reményt, a szabadulásra. S az édes, édes fájdalom, végre megkapja legnagyobb ajándékát, munkája gyümölcsét. Minket. Mindnyájunkat. Oh édes, édes fájdalom.. Már nincs sok hátra.

A hal

Vilinszky Ernő. 53 éves fizika tanár a martonvásári Pilinszky János általános iskolában.  Nős, egy gyermek apja. Feleségét még a gimnáziumban ismerte meg, korrepetálta matekból, és összeszoktak. Hiszen ez minden házasság alapja. Megszokni, hogy a másik is ott van. Vilinszky Ernőné Tóth Márta. Csendes szelíd asszony, takarítónő a Tescóban. Fia, Endre, orosz tolmács, két éve Debrecenben él párjával, Krisztiánnal. Teknősük Hami 3 hete pusztult el, egy romlott saláta miatt. Sajnálatos esemény volt, melynek következtében ismét csak ketten maradtak két és fél szobakonyhás sárga kerítéses házukban. Nem zavarta őket semmi, kivéve, ha lejárt a tej, vagy elfogyott az aktuális műsorújság.
Bizony, ilyesféle csetlő-botló problémák közepette élte mindennapjait a Vilinszky házaspár. Reggel hatkor ébredtek, kiflit ettek kakaóval, felöltöztek majd mindketten munkába indultak. Délután háromra Márta hazaért, ebédet készített négy órakor megérkező férjének, s míg az kitisztította összepiszkolódott cipőiket,és rendezte a másnapi dolgait, felesége felsepert az előszobában, és elmosogatott, hogy aztán mindketten leülhessenek a semmilyen zöld kanapéjukra, és csöndben nézzék meg a hatórási híradót. Ez ment nap nap után. Évről évre, kivételt az ünnepek jelentették. Ma Vilinszky Ernő 54. születésnapjára kerül sor. Eljön lesz az egész család. Ott lesz Márta, Endre, sőt Krisztián is bemutatásra kerül.
Az ünneplés szolid keretek között zajlott.
 Mindenki átadta a maga ajándékát. A felesége egy nagy puha csomagot nyújtott át pironkodva.  

- Az eladó azt mondta, teljesen anti allergén és intelligens. Ernő kibontotta a csomagolást, amitől láthatóvá vált a benne rejlő halványkék párna.  Arrébb tette, majd illedelmesen megköszönte, és figyelte, ahogy fia,  fa dobozból, újságpapíros közül, egy réz repülőgép modellt vesz elő, majd finoman egy polcra helyezi, hogy mindenki jól lássa. Talán attól félt, ha valaki más ér hozzá összetörik. Mindig is ilyen óvatos jellem volt, az anyjától örökölte. Az utolsó ajándékozó idegesen lépkedett egyik lábáról a másikra. Krisztián idegen volt ebben az alvó világban. Neki nagy családja volt, heves természettel. Kezében markolászva, már egészen összegyűrte a dísz zacskót, mire végre odaadta az ünnepeltnek. A szatyor teli volt mindenféle könyvvel, és újságokkal.  Látszott nem igazán ismerte leendő sógorát, de legalább próbálkozott, és nem is tévedett akkorát. Ezek után következett a laktató, ám kissé íz szegény menü elfogyasztása. Beszéltek a munkáról, Debrecenről, egy kis ideig pedig némán töprengtek vajon mitől intelligens egy párna. Márta összecsomagolt minden ehetőt, amit keze ügyében talált, bepasszírozta Endréék apró Suzukijába, majd a fiatalok hazaindultak. Ismét csak ketten maradtak. Hatkor híradót néztek, aztán Ernő megvizsgálta a kapott tárgyakat. Felesége tudta mire van szüksége, a régi ágyneműjéből már szálingóztak a keresetlen tollak. A modellre pillantott, sosem érdekelte különösebben a repülés, úgy, mint a fiát, de legalább már meg van a helye, nem kell foglalkoznia olyan felesleges dologgal, mint például, hogy hova tegye. A harmadik ajándékkal gondban volt. Bár néha vett egy két IPM-et, sőt régen előfizetett egy politikai lapra, az asztalán heverő nagy halom újság legtöbbjét nem ismerte.  Találomra kihalászott egyet a kupacból, és olvasni kezdte. Észre sem vette, ahogy telt az idő, egyre több magazinon rágta át magát. Addig számára ismeretlen élvezetre bukkant, a lényegtelen, de érdekes információk begyűjtésében. Másnap fél kilenckor ébredt. Szerette a szombatokat, nem kellett zakót hordania, és a feje sem fájdult meg az iskola gyerekzsivajától.

Egész délelőtt olvasott.  Halántéka lüktetett, évek óta nem érte ennyi újdonság.Másnak érezte magát. Elevennek.
Az ebéd krumplipüré volt és hal.

- Ebben van szálka? bökdöste villájával az ételt, mint egy kisgyerek, és gondolkodott, hogy szereti e a halat. Bár mit számit, hogy szereti e. Ezen még sosem gondolkodott el, ami van, azt megeszi.

- A dobozon az állt, hogy gyakorlatilag szálkamentes. –felelte Márta.
- Gyakorlatilag szálkamentes? –szaladt fel Ernő bal szemöldöke, homlokán pedig apró ráncok kezdtek táncba.  Az egyik tegnapi cikkben az elvi és a gyakorlati síkról olvasott.
Az előtte levő hal a gyakorlati világban szálkamentes, tehát, ő gyakorlatilag megeheti. De mi van ha elvileg van benne szálka. Tegyük fel, ha elvileg megenné, akkor az megakadhatna a torkán, és meghalhatna egy elvi szálkától.

- Mi van akkor, ha ezt átvitt értelemben értik a fagyasztott halas cégnél? –kiáltott fel hirtelen, mire felesége kiejtette kezéből a villát, majd megrökönyödve bámulni kezdte  férjét.
-Csak akkor ehetjük meg a halukat, ha nincs bennünk elvi szálka. Ha nincs elvi szálkánk. A lélek.
Oooo! Hogy milyen intelligensek ezek a gyártók. Csak az az ember ehet teljes étvággyal, akinek nincsenek lelkét zavaró problémák! Megyek, felkeresek valakit, akiknek gratulálhatok ez ügyben! – ugrott fel, kirángatta a fagyasztóból a maradék halat tartalmazó zacskót, és kirohant az előszobába, hogy cipőt húzzon. Aztán csak állt, és bámulta a saras lábbelit. Tegnap elfelejtette megcsinálni miután kikísérte Endrééket.  
- Jaj! –roskadt össze az alacsony öltözőpadra. Mikor összeszedte magát, a hűtőhöz sétált, visszatette a kezében olvadozó hal rudacskákat, majd egy cipős dobozba gyömöszölte az újságokat, és lecipelte a pincébe.  Miután mindennel kész volt, kitisztította a cipőket és leült felesége mellé a kanapéra.

Az asszony apró kezével kopaszodó fejét simogatta, homlokát pedig bolyhos szürke pulcsiba bujtatot vállhoz hajtotta. Ilyesmit évek óta nem csinált. Még ő maga is meglepődött,amikor lágy hangon megszólalt.
-  Az vagy, akinek lenned kell.   –ismételgette fülébe, majd magához szorította zokogó férjét, és bekapcsolta  a hatórási híreket.

Varázslat

Túl sok ideje vártam a varázslatra. Pont elég régóta, ahhoz, hogy mikor végre megkaptam, már minden szikrája kialudt bennem. Az érintésed jegesen tapadt bőrömhöz, miközben hazug szavaid édes mézként folytak ajkaidról egészen a lelkembe hatolva, ahol az igazság kesernyés ecetté érlelte  igéző mondataid sokaságát. Hangodtól idegessé váltam. Remegtem, mert tudtam, csak egy részeg ember kitalált vágyának megtestesülése vagyok, nem több puszta szórakozás. Mégis. Volt valami borzongató, ahogy minden rejtett vágyamat kimondtad. Pillantásodtól minden erő kiszállt belőlem, és újra meg újra emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez nem a valóság, csak egy álom, amit én kreáltam.

Csókodat nem érezni akartam, sokkal inkább túlélni. Meg akartam tapasztalni a csókot, mely felszabadíthat a múlt béklyójától.
Egyszer adtál esélyt a menekülésre. Visszatérhettem volna a sötét szobámba, de képtelen voltam ott hagyni a lehetőséget, mely úgy csábított, hogy belekábultam. Visszaültem a hideg bőrfotelre, undorodva magamtól, és a kezedtől mely mindent el akart venni tőlem.
Csakhogy már nem maradt semmim.  Ezért is sajnálom a habozást. Talán ha rögtön megkapod, amit akarsz nem élvezted volna annyira, mint így, hogy meg kellett várnod, ahogy meggyőzöm magam arra, amire két éve készültem. Sajnálom, hogy nem voltam elég bátor , hogy a szemedbe nézzek elég ideig, hogy fel tudd fogni a kétségbe esés és fájdalom apró fullánkjait tekintetemben. Az egyetlen dolog ami megnyugtatott, hogy te ugyanúgy undorodsz tőlem, mint én magamtól. Néztem előre a sötétben, miközben egyre közelebb merészkedtél, és vártad a következő lépést.  Ajkad egy pillanat alatt bekebelezett. Sosem kaptam még olyan akaratos és magányos csókot, mint amit te adtál. Magad voltál a szenvedély, én pedig az eszköz, amin kiélted szükségleteid. Semmi több. Ezért sajnállak. Megpróbáltalak elengedni, de visszarántottál, és úgy éreztem először csókoltál meg.  Szenvedélyt gyújtottál bennem. Éreztem a tűzet a bensőmben, és a kéjes fájdalom maradékát, apró harapásaid után. Talán életem legjobb csókja lehetett volna, ha sikerül elengedni az életem. De így, a legrosszabbá vált. Fájt a világ, éreztem, ahogy minden összedől körülöttem. Egy csóktól megszülettem, és a következőtől meghaltam.  Menekülni akartam tőled tőlünk magamtól, de üldöztél hamis szerelmeddel, míg nem te is rájöttél, hogy vége. Nincs tovább. Elengedtük egymást. Örökre.

 Mindent kicsikartam belőled, amire vágytam, elrontottam, és már sosem hozhatom vissza. Talán abba tényleg belehalnék. Fokozatosan eltűnt az érintéseid utáni bizsergés, néhány korty pedig lemosta torkomról mély ittas ízedet. Az éjszaka homálya lassan magába olvasztotta az emlékek sokaságát, aztán ültem remegve a sötét ürességben, amit okoztam. Egyedül a remegés maradt.
És ezentúl mindig bennem lesz ha rád nézek.

Üres lettem abban a pillanatban, amikor kimutattad fogad fehérjét. Mert azon az éjjelen megöltél, és tudom egy pillanat alatt átléptél sápadt tetemem halovány fénye felett.
De nem felejtek. Te gyilkoltál, és ismét fogsz.

Mindenki mást..

A távolság néha az egyetlen elérhető útja az életnek…gondolta, majd körülnézett a festői tájon. Ez a szépség régi szeretőinek mosolyát juttatta eszébe.

 Az öreg pap mindig könnyű szerelmes volt.
Hetente hét nőbe bolondult bele.  És ez így volt jól. Soha nem volt az, aki örökre kezét nyújtotta volna egy múlandó vágynak. Ezért is választotta a templomot. Pedig jóképű, vagy legalábbis az volt a maga idejében, erős akarattal, mély hanggal és hasonló zsebbel. Az ifjú nemeshez bárki szívesen hozzáment volna.  Egyszer még jegyese is volt. Jó házbéli, gazdag örökösnő, annyi tűzzel, hogy egy krematórium megirigyelte volna. Mégis. Ahogy a napok teltek a vörös orcák halványodtak, a tűz kialudt. Ekkor nem volt mit tenni.  Roger úgy tett, ahogy ilyenkor kell. Beiratkozott Oxfordba, papnövendéknek, s onnan meg sem állt Yorkshireig, ahol később már egy egész egyházmegyét vezetett. Soha egy pillanatra sem kételkedett hivatásában. Elkötelezett vezető volt, mindig is arra szánták, de egy hófehér orca, s ami vele járt, akár egy éjszakára is pogánnyá változtatta.
Egyetlen nő volt, ki neki ellenállt. Hiába vetette be minden sármját, törte fel belső páncélját, nem talált ölelő keblekre. Pedig nem volt szép nő. Oh a világért sem. Csont és bőr volt, testét már roncsolta az élet, arcán apró heg ült. Nála sokkal különbek dőltek hanyatt a hit oltárának pamlagán egy egy csöndes órán. Semmi különös. Ilyet minden városban találni tizenötöt.  Mégis, mikor a szemébe nézett, a világ szédült körüllőtte, csak ők ketten álltak szilárdan rajta.  Ha karját érinthette békesség járta át minden porcikáját. De a boldogságot csak egy csók tudta volna megadni.

Egyetlenegyszer próbálta meg jelét adni eme belső szenvedélynek.  Ám miután csak szerény sajnálatot talált a várt szerelem helyén, örökre láncra verte érzéseivel a lány.
Soha senki nem mondott úgy ellent, ahogy a ringyó tette. Mert nem volt más, csak egy közönséges utcalány, bár oly értelem rejtőzött benne, mely meghaladta a legjobb úrinők képességeit is. Ez, és a visszautasítás ténye bőszítette fel a jólelkű papot odáig, hogy csak magának akarta a leányt.  Csak őt akarta. Azelőtt ismeretlen volt számára ez a felkavaró fájdalom, mely minden percben égette, már akkor is, ha hasonló illatot érzett, mint annak hajfürtje, hasonló csípő ringását figyelte, mint annak csípője. Így hát ismét tudta mi az mit tenni kell. Egy hónapnyi szabadságot kért, amolyan vallási önfeltárást, hogy az igaz hit útjára leljen. Eme úton rengeteg vallásos vénlány, kemény gazdasszony, kihívó kurva megfordult a pap mély ölében. Amaz mégsem lelte lelke beteljesülését egyetlen szempárban sem, sőt testi kedve is elszállt. Aztán egy nap, mikor már végleg feladta reményét szívének és férfiasságának új lendületéért, egy hatalmas asszony sétált el előtte az úton. Szaga kellemetlen, ruhája élénk, látszott, hogy a fűző elszorítja minden kibuggyanó háját, s, hogy otthona igazi úrilak, ez már csak úgy meglátszik az emberen.  Több se kellett a mi papunknak. Utána szegődött, beszédbe elegyedett vele, egy két hónapon belül feleségül kérte.
Boldogan tért hát vissza röpke három év vakáció után Yorkshire csöndjébe, s a friss férj minden pillanatát élvezte az együtt töltött időnek, míg feleségével lehetett. Ilyenkor sosem jutott eszébe, hogy az otthoni házi disznót az ő egyetlen szerelméhez hasonlítsa. Vagy egyáltalán egy nőhöz.  El is feledte, régi megcsúfolását, amíg egy szeles napon el nem hívatták, utolsó kenetet mondani a kórházba. A húgyszagú szobában a hét összetákolt ágy egyikén az ő egykor szeretett angyala feküdt.

Az összeaszott csúf, fogatlan teremtés rá sem ismert hajdani udvarlójára, már csak homályosan csillogott benne az élet, aki tehette szemével elkerülte.

Azonban a pap le nem bírta venni róla tekintetét. Hiszen ott volt az ő szívének nyársalója, férfiasságának apasztója. Számára még mindig az volt, akiért bármit feláldozott volna. Orvost hivatott, meggyógyítatta. Hogy lelke mélyére be ne lásson senki, vallási kötelezettségként hozatta fel birtoka legszebb vendégszobájába, ahol kedvére ápolhatta, leshette, óvhatta. Egy éjszaka, mikor a pap túl sok whiskyt ivott, felment hozzá, és kérdezgetni kezdte, miközben neki is töltött egy pohárkával. Mi történt vele, ki ő, miért került ilyen nyomorúságos helyzetbe.
A lány nyelvét az ital megoldotta, s mint egyetlen embernek kiben bízhat elregélte gyóntatójának milyen siralmas élete volt, egy férfi miatt. Ahogy szavai peregtek, úgy szúrta egyre mélyebben láthatatlan késének hegyét a pap szívébe. Ugyanúgy szerette ő, az előtte fekvő kiélt szajhát, mint ahogy a szajha szerette a fogva tartóját.
Azon az estén ültek egymás mellett szívükben örök sebbel, egymáshoz oly közel mégis oly távol. Másnapra a kurvát sehol sem találták. Egyedül a pap tudta, hogy pénzt adott neki, s kocsival a kuplerájba szállítatta, hol annak nagy szerelme élt. Roger többet nem hallott a lányról. Arról pedig fogalma sem volt, hogy a nőt még aznap éjjel megerőszakolta, és megölte a gazdája, és két társa.
Élte tovább életét. Nyugodt volt, és boldogtalan. Felesége halálakor elutazott egy görög kis kolostorba, és zavartalanul élt mindentől távol, de legfőképp az emléktől, hogy újra lássa azt mi sosem volt az övé, bárhogy is akarta. Mert nem az fáj a leginkább ha elvesztünk valamit, hanem az, ha sosem kaphattuk meg.

Moira története 2.

Dan a romok között kutatott. A neten látott már néhány korábbi képet erről a helyről. A mostani pusztítás hihetetlen volt, pedig a lángok nem terjedtek át az egész épületegyüttesre.  Mintha nem is ide kellett volna jönnie. Pár napja az egész intézet leégett, de a hírekbe nem került be, a fiú is csak egy a lenti falubeli birkapásztortól hallotta az eseményeket. Itt nem  puszta balszerencsének esett áldozatul az iskola az egyszer biztos. Mindenhol érezni lehet az olaj és az égett hús szagát még most is. Vajon hányan halhattak meg?

Valami mozgott a fák között.  A fegyvere után nyúlt, amit mélyen az ingujjába rejtett.

-Még jól jöhet-gondolta, majd elindult a másik irányba. Az egyik oszlop mögül hirtelen egy lány ugrott ki. A meglepetéstől Dannek még védekezni sem maradt ideje, máris a földön találta magát. Felnézett. Alig pár centiméternyire az arcától a lány bámult rá, elszánt dühvel.
- Te is közülük való vagy?- sziszegte az, a fogai közül.
Alig pár évvel lehetett fiatalabb a fiúnál. Hosszú barna haja kócos csomókban ragadt arcához, a ruhái pedig nagyok és mocskosak voltak. Viszont, ami még inkább meglepte, hogy még így is gyönyörű volt. Biztos a közeli faluból szökött meg.  Dannek fogalma sem volt mit kéne tennie, vagy mondania, de amikor egy apró kés csillant a lány ujjai között, észbe kapott. Gyors mozdulattal megragadta támadója csuklóját, és ezúttal ő került felülre. Teljes testsúllyal ránehezedett. Most már nem érdekelte, akár tündér is lehetett volna, aki kést ránt ellene, az nem érdemel kegyelmet.
- Na most én kérdezek. Hogy hívnak, és mit keresel itt?

A kést, a lány nyakához szorította, mire az rávicsorgott, és az arcába köpött.
Ekkor megint megmozdult valami, és néhány férfi lépett ki az erdőből. Mind furcsa volt, de a fiú nem tudott rájönni, hogy miért, csak érezte. Egy pillanatra elengedte a lányt, mire az sebesen kicsusszant alóla, arrébb vetődött valamiért a földre, és az oszlopok közé menekült.
-A stukker! Basszus!- kiáltotta Dan, amint rájött mit kaparintott meg a lány.
Közben a férfiak egyre közeledtek felé, és amikor már csak néhány méter választotta el őket a fiútól, fegyvert rántottak, és lőni kezdtek.
Dannek épp csak sikerült bebújnia egy közeli fal mögé.

- Négy az egy ellen?- Nem épp valami jó arány. -gondolta-.
Hirtelen ismét lövéseket hallott, ám ezek nem őt célozták. Kipillantott a fedezékéből. Mind a négy férfi megtántorodott.
- Mi a..? – döbbent meg. Mindegyikük mellkasában golyó ütötte nyom volt, de mintha észre se vették volna, továbbra is közeledtek. Valaki halkan megkocogtatta a vállát. Rémülten megfordult.

- Gyorsan! Mondta, a lány, majd intett, hogy kövesse őt.
A romok közt egy sziklafalhoz értek. A támadóból lett védelmezője megnyomott valamit, mire egy ajtó nyílt előttük. Bár Dan először kételkedett, de amikor zajokat hallott maguk mögül, kénytelen volt beismerni, hogy nincs más mód a menekülésre.

-Moira vagyok. mosolyodott el a lány, mikor mindketten fedezékbe értek.