Varázslat

Túl sok ideje vártam a varázslatra. Pont elég régóta, ahhoz, hogy mikor végre megkaptam, már minden szikrája kialudt bennem. Az érintésed jegesen tapadt bőrömhöz, miközben hazug szavaid édes mézként folytak ajkaidról egészen a lelkembe hatolva, ahol az igazság kesernyés ecetté érlelte  igéző mondataid sokaságát. Hangodtól idegessé váltam. Remegtem, mert tudtam, csak egy részeg ember kitalált vágyának megtestesülése vagyok, nem több puszta szórakozás. Mégis. Volt valami borzongató, ahogy minden rejtett vágyamat kimondtad. Pillantásodtól minden erő kiszállt belőlem, és újra meg újra emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez nem a valóság, csak egy álom, amit én kreáltam.

Csókodat nem érezni akartam, sokkal inkább túlélni. Meg akartam tapasztalni a csókot, mely felszabadíthat a múlt béklyójától.
Egyszer adtál esélyt a menekülésre. Visszatérhettem volna a sötét szobámba, de képtelen voltam ott hagyni a lehetőséget, mely úgy csábított, hogy belekábultam. Visszaültem a hideg bőrfotelre, undorodva magamtól, és a kezedtől mely mindent el akart venni tőlem.
Csakhogy már nem maradt semmim.  Ezért is sajnálom a habozást. Talán ha rögtön megkapod, amit akarsz nem élvezted volna annyira, mint így, hogy meg kellett várnod, ahogy meggyőzöm magam arra, amire két éve készültem. Sajnálom, hogy nem voltam elég bátor , hogy a szemedbe nézzek elég ideig, hogy fel tudd fogni a kétségbe esés és fájdalom apró fullánkjait tekintetemben. Az egyetlen dolog ami megnyugtatott, hogy te ugyanúgy undorodsz tőlem, mint én magamtól. Néztem előre a sötétben, miközben egyre közelebb merészkedtél, és vártad a következő lépést.  Ajkad egy pillanat alatt bekebelezett. Sosem kaptam még olyan akaratos és magányos csókot, mint amit te adtál. Magad voltál a szenvedély, én pedig az eszköz, amin kiélted szükségleteid. Semmi több. Ezért sajnállak. Megpróbáltalak elengedni, de visszarántottál, és úgy éreztem először csókoltál meg.  Szenvedélyt gyújtottál bennem. Éreztem a tűzet a bensőmben, és a kéjes fájdalom maradékát, apró harapásaid után. Talán életem legjobb csókja lehetett volna, ha sikerül elengedni az életem. De így, a legrosszabbá vált. Fájt a világ, éreztem, ahogy minden összedől körülöttem. Egy csóktól megszülettem, és a következőtől meghaltam.  Menekülni akartam tőled tőlünk magamtól, de üldöztél hamis szerelmeddel, míg nem te is rájöttél, hogy vége. Nincs tovább. Elengedtük egymást. Örökre.

 Mindent kicsikartam belőled, amire vágytam, elrontottam, és már sosem hozhatom vissza. Talán abba tényleg belehalnék. Fokozatosan eltűnt az érintéseid utáni bizsergés, néhány korty pedig lemosta torkomról mély ittas ízedet. Az éjszaka homálya lassan magába olvasztotta az emlékek sokaságát, aztán ültem remegve a sötét ürességben, amit okoztam. Egyedül a remegés maradt.
És ezentúl mindig bennem lesz ha rád nézek.

Üres lettem abban a pillanatban, amikor kimutattad fogad fehérjét. Mert azon az éjjelen megöltél, és tudom egy pillanat alatt átléptél sápadt tetemem halovány fénye felett.
De nem felejtek. Te gyilkoltál, és ismét fogsz.