Nincs sok hátra

Édes, édes fájdalom, micsoda élvezet, mellyel éltem magányos pillanatait örvendezteti a lét.

Testem nem ereszt, bár szabadulhatnék már, mégis szinte kényszerítem, hogy gondolataim újabb sebet ejtsenek szívemben, csak, hogy átadhassam valómat ennek a különös fantáziának. Egy érzés, mely oly kíméletlenül tünteti el a valóságot, mint kurtizán ki éjnek évadján akaratlan fogantját ássa jég föld alá.  Igen.  Egy érzés, mely képes lassan körülölelni, és lágy szavakkal elhitetni, hogy csak ő van neked. És szükséged van rá. Ő, kihez minden fájó percben visszamenekülhetsz. Ő, ki könnyekből font varázstakarót bocsájt válladra, s hideg csókjával vigasztalóan tünteti el gondjaid utolsó morzsáit. Édes, édes fájdalom.  

 Boldogságot, a föld minden jelentéktelen kúszómászója képes nyújtani.  De igazi szenvedést, melybe beleborsódzik a hát, s mint buborék elzár a világtól, csak Ő adhat. Édes, édes fájdalom.

 Egy művész, alkotásai mi vagyunk.

Ha végignézel az utcán, a buszon, vagy a gyógyszertárban, egész kiállítást láthatsz alkotásaiból.

De az igazi mesterműveit megtartja magának.  Semmi sem utal, ecsetvonásainak nyomára. Az arc sima, könnyek szabta keretét az éjszaka homályába rejti, a tekintet üres, mintha csak maszkja volna hajdan volt életének.  És az is. Fényes utánzata az embernek, mely porfedele alatt üres, csak egy férges emlék. S a lélek, mint könnycsepp tűnik messze a semmibe, hogy az istenségek kapujában gyöngyszemként koppanjon. Édes, édes fájdalom ez a te munkád.
Gyöngyszemek, melyekből lassan, halott ujjak nyakláncot, övet, estélyi ruhát fonnak, egészen, míg végre fel nem öltözhet a föld, s egy égbe nyúló sikoly meg nem szünteti az utolsó reményt, a szabadulásra. S az édes, édes fájdalom, végre megkapja legnagyobb ajándékát, munkája gyümölcsét. Minket. Mindnyájunkat. Oh édes, édes fájdalom.. Már nincs sok hátra.