Az
első búcsú
Fiatal siheder nézegeti magát a szoba
tükrében. Kócos sötét hajától néhány izzadságcsepp versenyt fut halántékáig.
Meg sem várva a nyertest, két kezével jéghideg vizet fröcsköl arcába a
mosdótálból. Élénk szemeit most
mozdulatlanul a tükörképén tartja, mintha ettől eltűnnének szeme alól a vörös
foltok, melyek a visszafojtott sírásról árulkodnak.
Nem ez az első eset, hogy ott kell hagynia egy iskolát, de valószínűleg az utolsó. Jegyei leromlottak, apja utolsó két forintja a vánkosa alatt van a hazaútra. Pedig egészen megkedvelte a kollégiumot. Szép hely. A fiú körbenéz. Nyolc összezsúfolt ágy, takaros rendességben, szinte tisztelegve várja a folytatást, a búcsút. A búcsút. Egyik szobatársa sem jött elköszönni tőle. De miért is tennék? Ez a reggeli ideje, és sosem volt közéjük való. Igazából alig ismerte őket.
Ő több, és ezt mindenki tudja, mindenkinek tudnia kell. Gyávák azok.
Gondolatai kuszák. Még utoljára körbenéz, mielőtt bevégezné dolgát. A tükör túloldaláról barátságosan figyelte az ismerős szempár. Kisbicskával és egy lúdtollal az ablakpárkányra néhány sort vés emlékül, kecskerímekkel, mintegy üzenet a többieknek, majd megfontoltan feláll. Arca ismét verejtéktől és tintafoltoktól csatakos, de legalább már nem pirospozsgás, és a sírás sem akaródzott előjönni. Megmosakszik, felkapja a holmiját, és sietősen elindul.
A park mögötti kávézónál mindig parkol egy-két postakocsi. A fiú úgy dönt, megvárja, míg az egyik ismerős kocsis fut be. Csak ül a padon és nézelődik az utcán. Szaladó futárok, kacagó gavallérok, selyemlegyezős leányok. Mind városi mulatság, feléjük, odahaza soha sincs hasonló forgatag. Pedig beszép látvány is ez.
A sarki fogadó ablakán egy megázott plakát lóg. A pesti színház segédeket keres.
Hirtelen felpattan, a legközelebbi kocsishoz siet, felmutatja a két forintost.
- A pesti színházhoz legyen szíves!
Nem ez az első eset, hogy ott kell hagynia egy iskolát, de valószínűleg az utolsó. Jegyei leromlottak, apja utolsó két forintja a vánkosa alatt van a hazaútra. Pedig egészen megkedvelte a kollégiumot. Szép hely. A fiú körbenéz. Nyolc összezsúfolt ágy, takaros rendességben, szinte tisztelegve várja a folytatást, a búcsút. A búcsút. Egyik szobatársa sem jött elköszönni tőle. De miért is tennék? Ez a reggeli ideje, és sosem volt közéjük való. Igazából alig ismerte őket.
Ő több, és ezt mindenki tudja, mindenkinek tudnia kell. Gyávák azok.
Gondolatai kuszák. Még utoljára körbenéz, mielőtt bevégezné dolgát. A tükör túloldaláról barátságosan figyelte az ismerős szempár. Kisbicskával és egy lúdtollal az ablakpárkányra néhány sort vés emlékül, kecskerímekkel, mintegy üzenet a többieknek, majd megfontoltan feláll. Arca ismét verejtéktől és tintafoltoktól csatakos, de legalább már nem pirospozsgás, és a sírás sem akaródzott előjönni. Megmosakszik, felkapja a holmiját, és sietősen elindul.
A park mögötti kávézónál mindig parkol egy-két postakocsi. A fiú úgy dönt, megvárja, míg az egyik ismerős kocsis fut be. Csak ül a padon és nézelődik az utcán. Szaladó futárok, kacagó gavallérok, selyemlegyezős leányok. Mind városi mulatság, feléjük, odahaza soha sincs hasonló forgatag. Pedig beszép látvány is ez.
A sarki fogadó ablakán egy megázott plakát lóg. A pesti színház segédeket keres.
Hirtelen felpattan, a legközelebbi kocsishoz siet, felmutatja a két forintost.
- A pesti színházhoz legyen szíves!
A
második búcsú
A délután utolsó pillanatai suhantak be
a kastély kapuján. A kocsi hamarosan itt lesz, de Júlia még várat magára.
Szobalány érkezik az étkezőbe.
- Hozhatok valamit, Sándor úr? - kérdezi megilletődve, ahogy a fiatal férfira pillant. Szinte meg sem várja a választ, kisiet, hogy teavizet tegyen a tűzre. Minden vendég elmenetelekor szomorú. Ez a furcsa ifjú pár pedig igazán maradhatott volna még, gondolja, majd folytatja teendőit.
A férfi ismét egyedül maradt a hatalmas teremben, melynek áhítattal nézi minden részletét. A selyempárnákkal bélelt székeket, a lágy esésű függönyöket, és az aranykerettel ékesített tükröt, mely beborítja az ablakkal szemközti falat. Igen. Különösen a tükör fogja meg. Végigméri magát benne, fészkelődik. Sosem érezte, hogy szelleme e testbe volna való. Megigazítja régi zubbonyát, mely jó társa volt a hűvös esti sétáknál. Errefelé az emberek örültek, ha látták őket fiatal feleségével, mindenki szóba elegyedett velük néhány kósza mondat elejéig. Mily könnyű élete volna itt örökkévalón Júliájával, szerelmük végtelenségében állandó nászúton. De vajh végtelen-e a vágy, a belső boldogság? Akkor is bennük lesz, hogyha kilépnek a kastély falain túlra, vissza a valóságba? Zaklatottan nézi arcmását a tükörben, mély lélegzetet vesz.
Végszóként apró cipellők nesze töri meg a csendet, valahonnan a folyosón túlról. Sándor összerezzen, tükörképében még egy kicsit látni véli a búcsútól való félelmet, majd vonásai lassan visszarendeződnek a hétköznap maszkjába. Míg itt voltak, az idő megállt, a lepel lehullott, de amint kilépnek a kapun, minden újrakezdődik. Az élet, a haza, a szabadság, ismét kerülgetni kezdik a szerelmet, és csak idők kérdése, hogy megvívják végső harcukat.
Eloltja pipáját, majd karját széttárva megöleli a szobába belépő kedvesét. Eközben, egy másik szobában vészjóslóan fütyülni kezd egy teás kanna. Ideje indulni.
- Hozhatok valamit, Sándor úr? - kérdezi megilletődve, ahogy a fiatal férfira pillant. Szinte meg sem várja a választ, kisiet, hogy teavizet tegyen a tűzre. Minden vendég elmenetelekor szomorú. Ez a furcsa ifjú pár pedig igazán maradhatott volna még, gondolja, majd folytatja teendőit.
A férfi ismét egyedül maradt a hatalmas teremben, melynek áhítattal nézi minden részletét. A selyempárnákkal bélelt székeket, a lágy esésű függönyöket, és az aranykerettel ékesített tükröt, mely beborítja az ablakkal szemközti falat. Igen. Különösen a tükör fogja meg. Végigméri magát benne, fészkelődik. Sosem érezte, hogy szelleme e testbe volna való. Megigazítja régi zubbonyát, mely jó társa volt a hűvös esti sétáknál. Errefelé az emberek örültek, ha látták őket fiatal feleségével, mindenki szóba elegyedett velük néhány kósza mondat elejéig. Mily könnyű élete volna itt örökkévalón Júliájával, szerelmük végtelenségében állandó nászúton. De vajh végtelen-e a vágy, a belső boldogság? Akkor is bennük lesz, hogyha kilépnek a kastély falain túlra, vissza a valóságba? Zaklatottan nézi arcmását a tükörben, mély lélegzetet vesz.
Végszóként apró cipellők nesze töri meg a csendet, valahonnan a folyosón túlról. Sándor összerezzen, tükörképében még egy kicsit látni véli a búcsútól való félelmet, majd vonásai lassan visszarendeződnek a hétköznap maszkjába. Míg itt voltak, az idő megállt, a lepel lehullott, de amint kilépnek a kapun, minden újrakezdődik. Az élet, a haza, a szabadság, ismét kerülgetni kezdik a szerelmet, és csak idők kérdése, hogy megvívják végső harcukat.
Eloltja pipáját, majd karját széttárva megöleli a szobába belépő kedvesét. Eközben, egy másik szobában vészjóslóan fütyülni kezd egy teás kanna. Ideje indulni.
Az
utolsó búcsú
Késő este volt, mire
megérkezett a válasz. Kossuth hivatalos visszautasítása oly tüzet lobbant az
ifjúban, hogy alig bírja türtőztetni magát. Fel-alá járkál haragjában, néha
tenyerébe csap. A kisszobából zajok hallatszódnak, majd néhány pillanat múlva
felesége jelenik meg az ajtóban, karján gyermekükkel, és csak figyeli férje
viharos mozdulatait. Megcsókolja,
csendre inti, és visszatér aludni. Petőfi, hogy ne zavarja őket, átmegy az előtérbe. Egy asztalnak dől, szemeit az ajtóra akasztott tükörre mereszti. Ha a benne lévő alak látja őt, miért nem segít? Miért nem mond semmit? Nem lehet itt vége. Tovább kell állnia. Harcolni valahogy. A versek ehhez kevesek, most másra van szükség. Akaratra! Szögre akasztott katonamellényére pillant. Felpróbálja, nézegeti magát, itt-ott be kéne szegni, igazítani és maholnap már ismét a katonaságnál lehetne. Érzi, ahogy megtelik erővel a gondolattól, hogy tehet valamit végre. Az itteni mozdulatlanság felőrli.
Visszarohan, rést nyit a kisszoba ajtaján, és lágyan figyelni kezdi félhomályban szendergő kedvesét, mellette a kisdeddel. Biztos megértik majd. Ha visszajön, boldogan élhetnek a szabadság zászlaja alatt mind.
