Bartfy atya

Sosem volt ideges típus. Talán ha az lett volna, máshogy alakulnak a dolgok. De Bartfy atya most is ugyanúgy szivarozott a karosszékében, mint máskor. A kandallóban pattogó tüzet figyelte, miközben kinézett az ablakon.

A hó már mindent elfedett. A táj fehér sivársága könnyeket csalt elő a papból. Talán valamely régi emléke tört fel, vagy nem szerette a havat, ezt sosem tudhatjuk meg. Becsukta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, már nyoma sem volt a hónak. Orrát fanyar bűz csapta meg, felemelte petyhüdt testét a székből, és az ajtóhoz sietett.

Nem érzett hideget, amikor a szabadba lépett. Minden érzékét az emlékek vezették.  A ház mögött egy istálló és egy kamra állt. A lovak nyugtalanul nyerítettek odabent. Bartfy atya átsétált az apró előkerten, és a szomszéd birtok felé vette az irányt. Körülbelül másfél kilométert ment, mikor meglátta a tornyot. Az épület már legalább kétszáz éve ott állt. Az utolsó tulajdonos halálával a plébániáé lett a telek, s az atyát bízták meg a gondozásával.

A toronyhoz ért. Felsétált az ódon fa lépcsőn, majd halk kattanással elfordította a kulcsot az zárban.  Az ajtó hangos nyikorgással beengedte a vendéget. Mécsest gyújtott, hogy lássa az utat a sok lerakott lom között. Ahogy beljebb haladt a folyosón, a gyertya fénye játszva világított be az összes sarokba, míg végül a pap megtalálta, amit keresett. A fal egyik beugrójában apró ajtó bújt meg. Ha a kedves olvasó kinyitná, nyilván csak egy egyszerű kamrát látna, ám ha beavatott szemmel vizsgáljuk a sötét kis fülkét, egyből megpillanthatjuk a falban rejlő kicsinyke lyukat, melynek segítségével bárki könnyűszerrel elmozdíthatja a hátsó gerendákat, és elindulhat lefelé a fal mögött húzódó lépcsőn. De mivel a kedves olvasónak nincs keze, vagy más fizikai valója, meg kell elégednie azzal, hogy szellemként követheti Bartfy atyát.

A koromsötét lépcső aljából halovány fény pislákolt. Az égett hús szagától már szinte lélegezni sem lehetett. A kis szobát, ahova az út vezetett, apró mécsesekkel rakták körül, középen pedig egy adag hamu füstölgött. Az atya élvezettel beletúrt a kupacba, elégedetten kivett egy megfeketedett ujjat, és a terem sarkában megbújó üveges vitrinbe tette. A polcok telve voltak oszlásnak indult emberi testrészekkel, hajjal, ruhadarabokkal, valamint másféle tárgyakkal, ékszerekkel, könyvekkel. Az atya boldogan szemlélte különc gyűjteményét. Arcán torz grimasz futott végig, és az ujjra meredt.
- Az a lány… - suttogta.
Máskor olyan egyszerűen ment minden. Benne mindenki bízott. Mindenkinek bíznia kellett. Ő volt a lelkész, Isten szolgája.  Ha azt kérte valakitől, hogy titokban jöjjön el neki segíteni, mert meglepetést készítenek valakinek, akkor senki sem tudott a találkozóról. Így könnyű volt. Talán néha túl könnyű is. Néhány falusi bakfis szó nélkül lement a pincébe, ők általában nem is bírták sokáig - jellem nélküli buta fruskák, akik sem élni, sem meghalni nem tudtak rendesen. De azért volt néhány igazi kivétel is. Az atya őket élvezte a legjobban. A folyamat, ahogy egész lényük átalakult… egyszerre volt felettébb izgató és elrettentő a papnak.  Régebben férfiakat is csapdába ejtett, de ahogy vénült, már nem akarta megkísérteni, hogy valaki elmeneküljön. Nem a lelepleződés esélye zavarta, sokkal inkább a tény, hogy nem fejezheti be, amit elkezdett, és százszor megálmodott, kitervelt.

De az a lány. Bartfy atya nevetséges ötletnek tartotta, hogy bárki rájöjjön a titkára, amíg egy nap be nem kopogtattak az ajtaján, és meg nem jelent a lány. Bartfy atya ügyesen elaltatta a bizalmatlanságát, tőrbe csalta és kimondhatatlan dolgokat művelt vele, de most már biztos volt benne, hogy vannak, akik gyanakszanak rá. Milyen kár. Pedig a lány volt a legtökéletesebb munkája.
A szekrény aljáról egy vaskos könyvet vett elő. Ebben tartotta összes feljegyzését. Magához szorította, és elindult. Amint ismét a szabad ég alatt állt, lerakta a könyvet, gyufát vett elő,és könnyes szemmel felgyújtotta az öreg kúriát a toronnyal együtt.  Eltávolodott a tűztől, és csak nézte, ahogy egész életműve elég. Eztán hazament.
A pap ült és bámult ki a havas tájra, miközben jó nagyot szívott a pipájából.  Csak nézett, minden élet nélkül. Már egy éve, hogy semmi szórakozása nem adódott, csak az emlékek. Azokért lélegzett.
Ekkor valaki kopogtatott. Egy nyakigláb gyerek hozta el a tűzifát. A pap beinvitálta egy teára. A fiú valamivel éjfél után már a nappali padlóján feküdt örök álomban. Az atya egy darabig nézte, de már nem érzett kedvet semmihez. – Öregszem… - gondolta.
Bartfy atya kiment a fészerbe, és egy kis olajat hozott.  Beöntözte vele a hullát, és meggyújtotta. A lángok átcsaptak a bútorokra is, mígnem az egész ház lángokban állt. Bartfy atya, kezében imádott könyvével, letelepedett a karosszékébe az égő ház közepén, és nyugodtan rágyújtott.  No igen. Sosem volt ideges típus.  

A szószerelem

A betűk ugráltak, a szavak futottak. Hívogattak a sorok, elkábítottak a mondatok. Szinte bekezdésenként meg kellett állnom, hogy levegőt vegyek, és felidézzem az előzőeket. Hiszen néha nem azért olvasok, hogy egy kerek egészet kapjak, hanem, hogy az a kicsinység, ami eljut hozzám fantasztikus legyen. Hagyja, hogy érezzem a szavakat. Szóról szóra.
Nagyon kevés írónál élem át az igazi vágyat, hogy bár csak soha nem lenne vége, de azért mégis csak itt és most azonnal, mert nem bírom kivárni, hogy kiolvassam a könyvet, amit épp a kezemben tartok. De még kevesebb írónál érzem azt, hogy nem akarok haladni. Az idő megszűnik, és mintha csak az antik katarzis szó képi megfelelője volnék, újból, és újból előröl kezdem az oldalt, a sort, a szót, hogy az betöltse a lelkemet, és visszhangként repüljön folyton-folyvást a fejembe. Igen. Ezt nagyon kevés író tudja elérni, hiszen sokaknak eszükbe sem jut, hogy ez is egy cél.  

Meglepő haragra tudok gyúlni, amikor eszembe jut, hogy mennyi, oh istenem mennyi kiváló író, költő veszett el a történelem homályában anélkül, hogy akár egy sort is papirra vetettek volna., vagy ha mégis, akkor anélkül, hogy bárki is megtalálta volna hagyatékukat. Meg, ha meg is találták, el is olvastál,  csak nagyon kevesen vannak azok, akik rájönnek, hogy mekkora kincs, mekkora súly lehet néhány szó. 

Ezt nem úgy értem, mint amikor a térdepelő fiú nézi szíve választottját, ahogy könnyektől elfúló hangon kimondja a boldogító igent, vagy, ahogy az édesanya sír gyermekének kiságya fölött, miközben az orvos halkan súgja, hogy nincs remény.
Én maguknak a szavaknak a szerelmese vagyok. Azért gyönyörködtetnek, mert ott állnak olyan szép délcegen finoman keményen a papíron. Lehet, hogy épp nem olvasunk, hanem hallgatunk, figyelünk, töprengünk, nézünk, gondolkozunk, és egyszer-egyszer iszunk is meg unatkozunk. Minden helyzetre létezik az adott szó csak meg kell találni. És ha sok tökéletesen megválasztott kifejezés egymás mellé kerül, akkor bizony az ember nem is tudja, minek csak örül.  Van, mert hát létezni mindig kell, de nem veszi észre. Sajnos azt se, hogy miért van ez.  De annyi biztos... vannak írok, akik képesek megríkatni a legkeményebb férfit, megnevettetni egy depresszióst, vagy olvasásra sarkalni a fél világot. És az az író az én szerelmem. Lehet akármilyen önző különc furcsa lény, hogyha sorai szíven találnak örök hódolója maradok. Ez az én szerelmem, és teljes őszinteséggel remélem, hogy egyszer lesznek emberek, akiknek én leszek a szerelmük. Na jól van, nem leszek önző.  Jöhetnek mások is mellém. Én is könyv poligamista vagyok.