Az első doboz tartalma

Taira a mocskos falakra tapasztotta szúrós tekintetét, és csak idő kérdése volt, hogy a tapéta olvadni kezdjen a rámért gyilkos indulattól. Energiája szemmel látható volt. Legszívesebben felpofozná, és elvágtatna, csakhogy, ez nem ilyen egyszerű. A férfi teli torokból ordított, és csapkodott miközben megállíthatatlanul közelített felé. Érezte, ahogy a köztük lévő távolság csökkenésével tűnnek el belőle a bátorság utolsó morzsái. Nevelőapja erővel a vállaiba markolt, és teljes testében megrázta. Ennek nyoma marad… szisszent fel Taira, tekintetét elfordítva az elé táruló haragtól. Már nem menekülhetett, noha soha nem félt túlságosan az ilyen dühkitörésektől, mélységesen utálta és megvetette ezt a viselkedést. Nem bántaná komolyabban, mégis volt valami őrült, ahogy Derick magához rántotta,és bömbölt, mint egy medve. Arcát vad vicsorrá torzította az indulat szájából nyál fröcsögött, és Taira érezte, ahogy a bűzös váladék az ellepi az arcát. A szagtól hányingere lett, de a veszekedés hidegen hagyta. Ahogy nevelőapja szemébe nézett, annyi fájdalmat és dühöt látott, hogy elszorult a torka, mire kitört belőle a zokogás. Utálta magát, amiért sírt, de képtelen volt nyugodt maradni. Arcán patakokban folyt végig a könnytenger, így fájdalom mellé a megalázottság érzése is vegyült. Utálta, ha kimutatta az érzéseit. A férfi ütni kezdte. A külvilág elhomályosult előtte, és már csak saját gondolataira figyelt. Környezete már egy cseppet sem érdekelte. Majd csak vége lesz. Mint mindig..
Taira tágra nyílt szemekkel bámult előre a konyhakövön ülve. Még soha nem gondolt vissza arra a napra, de minden mozzanata elméjében ragadt. Ahogy Derick elment, ruhástól a zuhany alá állt. Ezután összeszedte a holmiját, rágyújtott egy cigire,majd egy búcsúlevelet hagyott anyjának, és elindult.

Remegő kezekkel arrébb tolta a gyűrőt ócskaságot, majd egy bontatlan, lefóliázott csomagért nyúlt.

A kezdet

Átfutott a szobán, kezében egy bögre kakaót lötyögtetve. Útközben felkapott egy újságot, felhangosította a rádiót, és magához ragadott néhány száradt sütemény szeletet. Hatalmas lendülettel lehuppant az ablakpárkányra helyezett párna hegyekre, majd, mit sem törődve az időközben képződött tetemes méretű kakaó folttal a a pizsamája közepén, kényelmesen hátradőlt, és olvasgatni kezdett. Majd félórán át ült így, mígnem egyszer csak megunva a pecsétes felsőt, egyszerűen lekapta magáról, és elindult felszántani az apró lakást egy tiszta pólóért. Az egyik konyhaszekrény aljában végül rábukkant, egy alig büdös XXL-es őskori példányra. Gyorsan belebújt, és egy ideig nézegette magát a háló-nappali tükrében. Valójában az egész lakás egy nagyobbacska szobából, meg egy kis fürdőből állt. Hanna lassan két hete bitorolta a kéglit, és ez alatt sikerült teljesen lelaknia azt, ami még megmaradt belőle. Eredetileg az egyik ügyfeléé volt, ám a pasi egy hónappal ezelőtt feldobta a talpát, és még három hónapig le volt fizetve a lakbér. Végülis a férfi tartozott neki. Ha az az átkozott nem őt kereste volna fel, még mindig lenne munkája, lakása. És ahogy abban a mocskos tükörben megpillantotta magát rádöbbent, hogy aznap amikor Mike Mousi (naná hogy álnév) megkereste nem csak a munkáját és a lakását vette el tőle. Az egész élete darabjaira hullott. A mocskos tükörből egy egész más nő nézett vissza rá. Hosszú szőke haját méz barnává festette, és vágatott is belőle. A régi márkás cuccait maga mögött hagyta, pont úgy, mint a cabriot, a főszerkesztői címet, és minden egyéb luxust, amit sikerült elérnie kemény munkával, meg azzal a konditeremben alkotott fenekével, amivel mindig jó helyre ült. És most szépen visszahuppant az élete egyik legsilányabb szakaszába. Azok az évek amikor kajára alig volt pénze, éjjel nappal dolgozott, ereiben pedig az igazság felkutatása csörgedezett, nem a magas példányászoké. Elmosolyodott. Furcsa, hogy az emlékek ilyen érzéseket lobbantottak fel benne. Talán hiányzott neki? Igen. Az életének egy új fejezetébe ért. És már várta.

Dobozok

Taira belépett a régi kapualjba, miközben a kulcsai után kotorászott. Az utca mocskos volt és kihalt, mégis megdobogtatta a szívét, hogy újra visszatért élete egyik alappillérjéhez, ami egykor az otthona volt. Óvatosan ment végig a szűk folyosón, pedig csukott szemmel is megtalálta volna a 13. lakást. A múltját.
Vegyes érzelmekkel lépte át a bejárati ajtót. Az előszoba viszonylag tiszta, - állapította, meg- mint ahogy a lakás többi része is. A bútorok nagy részét már eltávolították a kérésére, csak néhány doboz árválkodott az konyha közepén. Reménykedett hogy nem kell ide visszatérnie, de anyja halálával elkerülhetetlenné vált a szembesülés múltja ezen szakaszával. Tekintete ismét a dobozokon nyugodott. Egy ideig csak nézte, majd nagy nehezen cselekvésre szánta el magát.
-Ideje megnézni mit hagyott hátra az öreglány! hangja vidáman úszott át a falakon, de arca fájdalomról árulkodott.
-Ec-pec.. na vajon kit válasszak közületek? szólt, most már a dobozokhoz. Az első egy viszonylag kicsi megsárgult, gyűrőt darab lett. Néhány kézzel írt levél, egy üres whiskyes üveg, pár apró kacat, meg egy megfakult fénykép alkotta a tartalmát.

 - Jerry...! ez az ő doboza…
Taira arca elszürkült. Lelke visszatért tíz évvel ezelőttre. Az utolsó beszélgetése a férfival nem sikerült túl jól.

Az én fiam!

Rajnai Boglárka.34 éves, tolmács, fordító. 

Apám író, anyám író, sőt a férjemmel -Danival- is az olvasás hozott össze. Nyolc éve pedig a sors megajándékozott minket Petivel. Magunk közt inkább pocok. Igazi álom a gyerek. Nyavalygós, mosolygós, örökmozgó, hangos, két apró nevetőgödröcskével az arcán. Maga a gyermekség, boldogság. DE. Utál olvasni. Ami azért, valljuk be, elég szokatlan a mi családunkban. Néha, már az a képtelenség fészkelte be magát a fejembe, hogy talán nem is az én gyerekem. És ez viszonylag nonszensz gondolat édesanyaként, úgyhogy nem hagytam annyiban a dolgot.  Az én fiam akkor is művelt (OLVASÓ!) felnőtt lesz.

Eztán tonnaszámra hordtam haza a gyermekirodalom kitűnőbbnél kitűnőbb műveit, ilyen borítóval, olyan csodaszép képekkel ékesítve, de mind szekrényben végezte a tévé mellett. A tévét bekapcsolta, a szekrényt nem nyitotta.

Ekkortájt történt, hogy hatalmas vihar vette be Pestet, és mindhárman összezsúfolódva beszélgettünk a szülői ágyban, szülői takaróval a fejünkön.

 –Egyszer a könyvek még bosszút állnak, hogy senki sem olvassa őket! Fenyegette meg pockot Dani.

-Hát olvasd te! Én már kilenc éves is vagyok, felnőtt, bárkivel megküzdök! Mondta büszkén, a legcsintalanabb gyerekvigyorral.

 –Hát jó te kis felnőtt, de én figyelmeztetlek, meg ne lepődj, ha egyik éjjel felfalnak!- kacagott most már apja is, én is. A vitatkozást sokáig folytattuk, míg végül mindhárman el nem aludtunk összebújva, igazi családosan. Sajnos változás másnap sem történt, kezdett elhagyni a remény utolsó szikrája is az olvasó gyerek projektben, bár mélységesen hálás voltam Daninak hogy megpróbálta.

 Este lefekvéshez készülődvén, még egy pillantást akartam vetni az én szendergő kispockomra. Aki történetesen a szőnyeg közepén horkolt, feje alatt párnaként nyitott könyvek halomban. Meglepődtem, kissé el is érzékenyültem, majd óvatosan becipeltem az ágyába. Másnap este még az olvasás folyamata közben sikerült lecsapnom rá. Pocok roppant ijedt képet vágott, amikor meglátott az ajtóban, mint aki valami rosszat tett. Egy ideig néztem rá, majd visszacsuktam az ajtót. A következő napokon fülét farkát behúzva menekült előlem.

-Mi a baj? Hangomra összerezzent. -Semmi… Semmi… és rohant is vissza a szobájába.  Abban a semmiben ott volt minden, amit egy gyermekszáj kiejthet. Hát.. ha szeretnél valamit mesélni, én itt leszek egész nap! Kiabáltam utána, és hálát adtam az égnek, hogy szombat van.
Épp az ebédet főztem, mikor pocok megint megjelent, odasomfordált hozzám, majd megrángatva a nadrágom, feltette a kérdést.

-Anyu. Hány könyvet kell elolvassak, hogy ne legyenek éhesek?
-Hogy mi?! Egy pillanatig azt hittem félre hallottam.

 -Mennyit kell olvasnom, hogy jóllakjanak!? Kérdezte, mostmár sírásra görbülő ajkacskákkal.
-Hát, honnan gondolod hogy éhesek?
-Hallom. Minden este morognak a szekrényben.
Egy kis ideig gondolkodtam a válaszon, de látva az elkeseredett képét végül megígértem, hogy este majd ketten olvasunk, úgy biztos rendben lesznek. Ettől kissé feldobódott, majd rohant vissza játszani.  Lefekvéskor valóban ketten mentünk be a szobájába. A pocokkuckó szétszórt volt, mint mindig. Leültünk az ágy szélére és hallgatóztunk. Halk zaj ütötte meg a fülem.Szólásra nyitottam a szám, mire egyik apró kezecskéjével belémkarolt, a másikkal pedig csöndre intett, amitől kishijján elnevettem magam, de komor ábrázata nyugalomra intett. Elindultunk a mitikus zörej forrása felé, ami minden bizonnyal a könyvszekrény volt. Gyors mozdulattal kinyitotta, és büszke fejjel mutatta, hogy a zúgás felerősödött. Egy pillanatig magam is meglepődtem, de csak sikerült kiokoskodnom a titok megfejtését.

-Valóban. Mondtam igen okos hangon. A könyvek éhesek, mert nem olvasol. Gyere. Próbáljuk meg együtt, úgy biztos jól laknak. Egész este olvastunk, hangosan, csöndben, nevetve, együtt, fejen állva, míg végül a fáradtságtól kidőlten bóbiskolt a vállamon. Dani halkan nyitott be, és kérdőn nézett, hogy mikor megyek már át. Lassan betakargattam Pockot, majd mutattam, hogy várjon még egy pillanatot, a könyvszekrényhez osontam, és kihúztam a tévét a konnektorból, mire a zúgás abba maradt.

-Holnap reggel meg kéne nézned a szekrény mögötti konnektort, esténként nagyon hallani, hogy zúg a tévé,biztos a múltkori vihar rongálta meg. -súgtam Dani fülébe kifelé menet. Azóta  már nem éhesek a könyvek, de csodák csodájára az esti olvasás továbbra is jó szokásunk maradt pocokkal, és mostmár kételyek nélkül állítom. Ő az én fiam!

Zűrzavar.

A megalázottság és a düh szétfeszítette belülről. Ahogy körülnézett érezte, hogy mindenki tudja. Lehet, hogy nem biztosak benne, de sejtik. Ez itt több mint barátság, milyen aranyosak volnának együtt, ha rájönnének, mit éreznek egymás iránt. De fogalmuk sem volt róla,ő hogy pontosan tudta mit érez a fiú iránt, amit el is mondott neki. Aztán elég erősen fenékre pottyant. És ez a gondolat dühítette. Már volt, hogy megpróbálta megkérdezni mi volt a baj, miért kellett játszania vele. De aznap éjjel mikor elé állt egy szó annyi sem jött ki a torkán. Az egykor cserfes mosolygós lány abban a percben elnémult, és mind a mai napig elveszti minden beszélő tehetségét, amint a fiú ránéz. Mintha megbabonázta volna. Most pedig azok a régi mondatok, amiket egykor lenyelt, úgy égették a torkát, mintha tűz lángolna a belsejében.  Csak ült az ablakpárkányon, és bámult kifele. Ezredszer is visszaemlékezett azokra a pillanatokra, amiket annyira élvezett a sráccal. Aztán megjelenik a gondolat, miszerint minden hazugság volt, csak önámítás, egy jó játék. Valaki felé kiállt, majd elrejtve a szomorúságát visszatér az életbe, és mosolyogva, nevetve tölti az utolsó néhány percét becsengetés előtt. Túl sokszor panaszkodott már erről a fura kapcsolatról, hogy a többiek unják az egészet. Százszor is hallotta már a mondatot, hogy nem érdekled, csak játszik veled, ésatöbbi ésatöbbi. Mint megannyi kardszúrás a jó szándék kardjából. Csengettek. A helyét már egy csapat ember foglalta el. Mint mindig. Az osztályból mindenki odamegy szomorkodni, örülni, titkokat kifecsegni, de még unatkozni is. Valami varázslat van annál az ablaknál. Egy pillanatra megmerevedik. Ő is ott ül. Lassan megindul, és figyel, hogy még véletlenül se szóljon hozzá. Ha akar, majd ő tesz valamit. És kezdi. Mintha az óvodába repültek volna vissza. Ide-oda csipkelődnek, megjátsszák magukat élvezik a dolgot.. Érzi, amint a fiú erős ujja megböki az oldalát játékra invitálva őt. Az érintése villámként száguld végig a testén. És ilyenkor megszűnik minden. Ahogy rá néz azzal a pajkos, kihívó vigyorral. Nem az nem lehet hazugság. De akkor mi ez az egész?A lány mosolyog. szívében most már csak a düh, az emlékek, és a bosszú maradt. Majd óvatosan felemel egy adag limlomot, és rázúdítja. Talán egyszer ezek az érzések végleg elvesznek a lelke mélyén a sok felesleges holmi közt, és az egész egy rossz vicc marad, majd végleg elvész a süllyesztőben.

A dolgok jó oldala mindig elbújik...

Miért van az, hogy mindig mindenki panaszkodik? Hisz az élet szép. Az, hogy néha lekéssük a buszt, vagy valaki nem minket szeretne feleségül venni minden napos dolog. De akkor mért fáj mégis annyira? Minden pillanatban, amikor valami csalódás ér bennünket úgy érezzük összedőlt körülöttünk egy világ, és bárhogy próbálnánk magunkra erőszakolni a változást, nem megy. Ülünk ott egy magunkban a világ közepén egy fekete lyukban, és csak leskelődünk kifelé, hogy elmúlt e már a vész? Aztán a sötét fellegek lassan eltűnnek, de mi még mindig odabenn gubbasztunk, mert nem merünk kilépni saját félelmeinkből. Pedig csak egy lépés lenne. Át a túloldalra. Benyitunk egy ajtón és megtalálunk mindent… milyen jó is volna… rózsaszín vízilovak, szivárványon ülő tündérek, akik lefele dobálják a ruhákat, miközben épp a kedvesed áll előtted szemében azzal a varázsos csillogással. Oh talán ilyen lenne a mennyország egy csücske. Talán, talán ha nagyon erősen koncentrálunk itt a földön is megtalálhatjuk a saját édenkertünket. Persze rózsaszín vízilovak nélkül. Csak körül kell nézni.

VIrtuális konyhaművészet.

Egy blognak mindig van egy alapja..Egy recept, amiből a szerzője dolgozik. Van aki magáról számol be személyesen megtöltve a sorokat érzéseivel, élete történéseivel. Mások a világ dolgaiból szemezgetnek, és szubjektivitásukkal fűszerezik nekünk. Vannak olyanok is persze akik egy kifejezett témakörre építenek mint a főzés, a kutyák, vagy a sarkírókavadászat. Bezzeg nekem. Na nekem ötletem sincs melyiket választanám. Úgyhogy kitaláltam, hogy kóstolgatva fogom elkészíteni a blogom. Rakok bele egy csipetet abból, meg fűszerezem ezzel, és körítésnek találok valami egész mást. Kutyulok, kavarok, míg meg nem találom mi az ami igazán ízlik. Mint mondjuk anyu rakott karfiolja. De addig még végig kell bújnom elmém polcainak összes hozzávalóját. Gondolom lesz ami jól sikerül, abból kaptok még repetát, és olyan is amit borítok a kukába,és ablakot nyitok, hogy kimenjen az égett szag, ami azt mondja hogy szart főztem.
Juj eszembe jutott egy mondás:
Mondd meg, mit eszel, s megmondom, ki vagy.
Hát ezt jó lenne tudni. Mert még fogalmam sincs. Majd talán ha már minden elkészült, és el is van mosogatva megmondom.Addig is főzőcskézek míg gyomorrontást nem kapok. A célom valódi virtuális konyhaművésszé változni.
Kívánjatok szerencsét:)

Moira arioM.... Moirariom

A blogcímem kissé fura, hosszú, és érthetetlen.  Jogosan lehet kérdezni, mégis mi a fenét gondolt ez a csaj amikor erre esett a választása. Szóval. Igazából, eléggé kényszer helyzet volt, hogy őszinte legyek, bár nekem tetszik a végeredmény. Hogy, hogyan kezdődött?

Egyszer a történelem könyv fölött, belebukkantam abba a szóba hogy Moira, még a görög isteneknél. Jelentése sors. Hát ez nekem annyira megtetszett, hogy irományaim főszereplőjét örök érvénnyel Moirának nyilvánítottam, és százszor gratuláltam magamnak a fantasztikus kreativitásom miatt. He.. Jó vicc. Fantasztikus kreativitás. A hideg zuhany egyik családi pihenő napon következett az állatkertben. Nyugodtan sétálgatok,élvezem családom felemelő társaságát (magyarul unatkoztam) mikor hatalmas plakáton megpillantok egy majomnak kinéző valamicsodát, mellette nagy cikornyás betűkkel Moira.. Aki nem hiszi nézzen utána, ott lesz. Hogy az én különlegesen egyedi nevem, ugyanaz mint egy majomé?Na ne.
Azután minden sarokban találtam egy újabb Moirát. A tévéből mosolygott rám angliai háziasszony képében, sőt,már olyan blog is van hogy Moirablog, (ami sajnálatosan nem az enyém). Úgyhogy az a fantasztikus ötletem az enyészeté lett... volna, csakhogy annál kitartóbb vagyok, és addig csűrtem csavartam míg rövid szójátékkal kijött a cím. Amire igen csak büszke vagyok.

Az a bizonyos első...

Mindenkinek meg van az a bizonyos első. Az első iskolanap, első csók, alkoholtartalmú itóka, vizsga, szakítás, munka, fizetés,szaros pelenka, ésatöbbiésatöbbi... Aztán jönnek azok az elvetemült emberek, akik blogot írnak, tovább gyarapítva azoknak a bizonyos elsőknek a számát. Milyen ijesztő kifejezések ezek egy magamfajta laikusnak.  
"Az első blogbejegyzés. Az első blog."
Mintha csak azt mondanák. "Ettől a naptól mindenki látni fogja a gondolataid, fantáziád, és unalmas pillanataid legelvetemültebb gyártmányait is." És ez tetszett is meg nem is. Ha ismerőseim látják kinevetnek, ha idegenek, akkor kinevetnek. Sok választás nem volt, de hát akkor igazán szép egy ember ha nevet, még akkor is ha kinevet. Következmény: elkezdem az első önálló blogomat.
És ezzel búcsúzom, meg a büszkeséggel, hogy miután hetekig, hónapokig játszottam a blog gondolatával, most valóban itt van.Hisz ami nincs az interneten az nem is létezik ugyebár. Vagyis én ma születtem? Váo.